Április 15-én hagyományteremtő szándékkal először kerül sor a Köszönöm-díj átadására. Ezt a díjat a Menhely Alapítvány minden évben egy olyan civilnek kívánja átnyújtani, akinek valamely fedél nélkül élő embertársunk önzetlen segítséget köszönhet. Hiesz Péter magasra tette a mércét. Egy fagyos, téli vasárnap hajnalon egy otthontalan anya a hóban kényszerült megszülni gyermekét, aki egy helyi lakosban talált egyetlen segítségére, aki a siető babát a mentő kiérkezése előtt, telefonos irányítás mellett a világra segítette.

- Kérem mutatkozzon be, mondjon egy pár szót magáról!

- Egy 28 éve rokkantnyugdíjas ember vagyok, aki élete első munkahelyéről 7 év 180 nap munkaviszony után kényszerült nyugdíjba menni. Sok betegség volt előtte is, azóta is, de határozottan pozitív beállítottságú és optimista ember vagyok. Huszonévesen megházasodtam, azóta is együtt vagyunk feleségemmel, májusban lesz a 30 éves házassági évfordulónk. Nem sokkal a házasságkötésünk után megszületett az egy szem gyermekünk, a fiunk, aki hál’ Istennek nem küzd különösebb problémákkal, munkája is van és dolgozik. Feleségem sajnos munkanélküli, 3 éve tették az utcára, utána megpályáztuk az ápolási díjat. Alzheimer-kóros édesanyámat különben sem merjük otthon hagyni egyedül.

- Önnek mi volt a foglalkozása?

- Eredetileg TV-szerelő akartam lenni, mindig is a műszaki dolgok érdekeltek. Végül az ELTE meteorológiai képzésén vettem részt, és az Országos Meteorológiai Szolgálatnál meteorológiai műszerekkel foglalkoztam. Éppen ennek az utcán szülésnek a kapcsán megkeresett a volt munkahelyem is, sokan fejezték ki elismerésüket, és nagyon megható módon még egy kis anyagi segítséget is kaptam tőlük, teljesen váratlanul ért.

- Mesélje el, mi is történt pontosan, hogyan került a történetbe és az otthoniak mit szóltak hozzá?

- Hát nagyon meglepődtek, a feleségem volt otthon, amikor ez történt, ő átaludta az egészet. A legelső, amit tudni kell, hogy én azon a héten bevonultam a kórházba egy kivizsgálásra, kezelésre, de hétvégére hazakéredzkedtem, mert a beteg édesanyámmal lakunk, Alzheimer-kóros, sajnos, és Budapest olyan részén lakunk, ahol vezetékes gáz nincsen. Vegyes tüzelésű kazánnal fűtünk, ahhoz nem lehet annyi tüzelőt előkészíteni, fölhasítani a fát, hogy az heteken át kitartson, így a hétvégén meg akartam csinálni a következő adagot, és hétfőn visszamenni a kórházba. Általában korán kelő vagyok, a téli időszakban négy óra körül már fönt vagyok, egyszerűen nem tudok tovább aludni. Fölkeltem, fölhasítottam a fát, begyújtottam lent a kazánba, fölmentem a verandán és bekapcsoltam egy kicsit a TV-t.

- Téli vasárnap hajnal volt, tehát az egyetlen fénylő ablak az Önöké lehetett.

- Igen, így volt. Becsöngetett egy illető és kérdezte, van-e telefonom, mert gyorsan értesíteni kellene a mentőt. Én azért azt gondoltam, csak meggyőződnék róla, hogy kivel és mi is történt. Nevezhetjük bizalmatlanságnak, de fogtam a mobiltelefont, és elindultam föl a hegyen. Százötven méterrel feljebb ott volt a kanyarban az anyuka, de már korábban hallottam a kiabálást, és mire odaértem, már vonalban voltam a mentésirányítóval. Talán belemagyarázás, de így utólag azt mondom, már éreztem, hogy itt valami tényleg történt, és nem átverésről van szó.

- És ekkor meglátta, hogy egy szülési fájdalmakkal küzdő nő fekszik a földön. Mit gondolt?

- Mondtam a helyzetet a mentésirányító hölgynek, akinek azóta tudom a nevét is. Ő szintén nem csinált még ilyesmit, se én, se ő. Én továbbítottam az ő kérdéseit Julikának a tolófájásai közepette, hogy hányadik szülés, milyen szülései voltak, volt-e koraszülése…

- A baba koraszülött volt, igaz?

 

- Igen, gyakorlatilag a 32. héten indult meg a szülés.

- És ha jól tudom, ráadásul farfekvéssel…

- Igen, bár én ezt nem tudtam, nem gondoltam, hogy ez probléma. Mondtam a telefonban, hogy látom már a lábait, és akkor mondták, hogy fordítva indult el a baba. A mentésirányító mondta, hogy erőltetni nem szabad, anyuka végzi a saját dolgát, majd szépen kinyomja, és így is történt. Csak arra kell figyelni, hogy ne érjen a kicsi a hóba, nehogy még jobban kihűljön, mert valamennyire biztosan így is ki fog hűlni.

- Hány percig tartott az egész a hidegben? Vagy óráknak tűnt?

-Így van, úgy tűnt, a mentésirányítót folyamatosan kérdezgettem, mikor érnek ide. -10 fok volt, ahogy utólag megtudtuk, és a szülés után már az anyuka is nagyon fázott. -Volt vele bármi felszerelés? - Igen-igen. Ő maga lerakta a nagykabátját, az volt alatta, és más ruhaneműk. Tehát ő készült, a kis motyójával a vasútállomásra indult telefonos segítségért. Régebben az édesanyámnak magam is onnan hívtam mentőt, amikor nem volt még mobiltelefon, és a nyilvános telefont meg általában tönkretették, így nem volt más lehetőség. Onnan, ahol mi voltunk, még 4-500 méter lett volna a vasútállomás. Amikor megszületett a baba, akkor én lekaptam magamról a kabátot, nem turkáltam ott a hölgy dolgai között, ez tűnt a leggyorsabbnak és abba bugyoláltam a babát. A mentésirányító hölgy kérdezte, lélegzik-e a baba, felsírt-e, én mondtam, hogy nem. Ekkor szóltak, hogy meg kell paskolni a hátát, nem kell finomkodni. Olyan 4.-5. paskolás után akkor felsírt, én meg egy szál pólóban térdeltem ott az anyuka mellett, próbáltam nyugtatni, simogatni a fejét, haját, kezét és akkor már ő is nagyon fázott, a babát ráfektettem a hasára –mondták, hogy fektessük a hasára. Ekkor már leginkább azzal volt a mentőszolgálat elfoglalva, hogy hol is vagyunk pontosan, ezért vissza kellett sétálnom vagy 30-40 métert, hogy megnézzem a pontos házszámot, és hogy még attól följebb, baloldalt a kanyarban vagyunk. Amikor megérkeztek a mentők, a babát egy ilyen hőtartó fóliába tekerték, és a mamával együtt hordágyon betették őket a mentőbe. A velünk levő férfit behívták a mentőbe, engem nem, becsukták az ajtót, egy darabig ácsorogtam, majd hazamentem. Még azért megvártam, és láttam, hogy a sárga-vörös koraszülött mentő is megérkezik a nagy mentő után.

- És ezután hazament a családhoz és kezdődött a reggel?

- Igen, minden visszatért a normál kerékvágásba. Édesanyámnak készítettem elő a gyógyszereit, feleségem letette a kávét, és elmeséltem, mi történt. Később megtalált a média is.

-Tud most valamit az anyuka és a kisfiú sorsáról, találkozott velük azóta?

- Igen, újságírók elvittek engem a kórházba, és beöltözés után megmutatták a Zolikát. Bennem akkor tudatosult, hogy ember formájúnak most látom először, akkor ugye olyan mázgás volt. Nagyon aranyos kis emberke, kicsi volt, 1900 grammal született, még inkubátorban, de már nem volt lélegeztetőgépen.

- És a hölgy, vele beszélt?

- Igen. Megköszönte. Jól esett. És neki is, hogy meglátogattam. Nagyon meglepődött. Még kétszer láttam őt, mikor hazakerültem, de csak így a kapuban beszélgettem vele, és akkor a gyerek még bent volt az újszülött osztályon a kórházban. Julika azt mondta, feltehetőleg egy 1 éves anyaotthoni elhelyezést ajánlanak föl neki önkormányzat részéről. Majd próbálom még hívni a sajtóreferenst, hogy megvalósultak-e ezek a felajánlott lehetőségek, érdekelne, mi van velük.

- Nagyon nyitott és elfogadó emberrel van dolgunk. Volt bármi más tapasztalata, kapcsolata a hajléktalansággal?

- Ő nekem ember, egy ember. Mindenkit eszerint veszek, de persze van, hogy nehezebb őt elfogadni. Van, akit egyáltalán nem tudok elítélni, mert hallottam történeteket, de van, aki ha picivel több energiát fordít arra, hogy próbálkozzon, akkor biztos, hogy sikerül jobbítania a helyzetén. Ugyanakkor tudom, hogy nehéz. Nálam is, egy nagy-nagy betegség után, mikor gondoltam, hogy rokkantnyugdíjasként esetleg visszamennék dolgozni a Meteorológiai Szolgálathoz, már nem volt lehetőség. Már a ’80as évek közepe táján leépítések kezdődtek, negyed annyi embert foglalkoztatnak, mint régebben.

- Nagyon köszönöm a beszélgetést. Nem hagyhatom ki: milyen időt jósol?

- Amikor olyan autóval jártam, aminek az oldalán ott volt az Országos Meteorológiai Szolgálat felirat, akkor minden benzinkútnál megkaptam ezt a kérdést. Erre született egy bevett válaszom, ami így hangzik: „Egy biztos, időjárás továbbra is várható!”

Alternative flash content

Requirements