Kisszínesek

A „következő” egy nagydarab, - megbocsáss, de bélanagyságú - fiatalember. Leül szemben, és türelmesen várja, hogy szóljak hozzá.

- „Mivel még nem járt itt a Mádi utcában, felveszünk egy kartont, azután megbeszéljük miért is jött ide!” Magyarázatomat békésen fogadja, nyugodt együttműködéssel válaszol kérdéseimre. Született, anyja neve, bejelentett címe, hol alszik, jövedelme van-e, látott-e már BV intézetet… és így tovább. A kötelezők után felnézve nem sejtem milyen irányból fog meglepni.

- „Miben tudok segíteni, miért jött?”

- „Szeretnék visszailleszkedni a társadalomba!”

Egy vacogós novemberi napon, amikor közel húztuk az olajradiátort, hogy a meleg légbuborékban üljünk, jött először emjános, és én azonnal nem értettem. Bécsből érkezett, asszonytól, (szociális bér)lakásból, - szerény segélye, ott, kinn, átszámolva a fizetésem szintjén volt akkortájt. „Miért jött haza emjános?” – „Mert magyar vagyok, és itthon akarok meghalni” - ezen 10 év alatt sem tudtunk túljutni, ami egy kicsit riasztó, ha jobban belegondolok. Melléje gondolva, hogy 140 e ATS –ét nyúlták le a Keletiben – az összeg az idők során mindig változott, rituálisan szoktuk átbeszélni, az is a rítus része, hogy mindig más a szám – ebben a kérdésben elfoglalt álláspontjára semmi nem látszott hatni, ez sem, én sem. 56-os disszidens, volt ő rabszolga-felügyelő, mint Rimbaud, a Dominikai Köztársaságban, de egysíkú volt az ellátás – mindig banán - így a többi kicsábított magyarral együtt a lázadó rabszolgák oldalára állt. Harcolt a dzsungelben, bár nem volt olyan high-tech cucca, mint Chuck Norrisnak, és csak kemény menetek után sikerült visszajutnia Európába. Na, ha már hazajött – mármint, ide, úgyszólván teljesen leghaza végül, minden előzetes terv nélkül felszállva a vonatra, szállt le itt a semmije-nincs közepén -. akkor próbáljunk meg valamit intézni. Volt ami ment, volt ami nem, például az osztrák nyugdíj az nem – nem volt meg a 15 éve, csak 11 körül – Magyarországon azért összejött a járadék, a nyugdíj itt sem, mert ahhoz meg az 56 előtti szolgálati ideje volt kevés. Terv maradt az is, hogy hazaköltözik a poroszlói családi házba, - testvére leszármazottai laktak ott, volt pereskedés is – nyertünk! -, de végül nem volt gyomra kilakoltatni őket a rommá lett családi tűzfészekből. Másik testvére sem segített igazán, de ez nem is fontos.

De az igen, hogy egyszer ment emjános az utcán, itt leghaza már, amikor rámutattak. Gyerekek mutattak rá, villogó rendőrautó állt meg mellette, - „velünk kell jönnöd emjános” – pergett a film tovább. „Valaki megrágalmazhatott – gondolta Josef K. - akarom mondani, emjános. Velük ment (nem volt választása).

10 hónapig ült előzetesben. Szörnyű, égbekiáltó, döbbenetes volt a vád, felfoghatatlan, és megemészthetetlen. „Ismerje el, hogy maga tette, emjános! – De hát nem én voltam, nem érti, hogy nem én…”, - ez ment 10 hónapon keresztül. De csak szóban, meg pszichoterror-izélték, kicsi szerencséje volt a vizsgálójával, mert sohasem ütötte meg. Nem úgy velem, volt egy élesen megmaradó és nagyon gyenge pillanatom, amikor remegő kézzel lapozgatva a gyerekek vallomásait bevillant az a lidérces lehet. Nem, nem lehet, de ez már visszacsinálhatatlan. Soha nem mertem megmondani neki, ez van (vagyok). A vád megdőlt, mint a pisai torony, nem egyszerre, szép lassan, ki kellett várni. Nem, nincs emjános bal vállán sárkányos tetkó, nem volt fekete bőrtáskája, vagy nem olyan, etc. Az ügyészség végül ejtette a vádat, a sok szófia beszédből semmi nem jött ki. „A bíróság semmit nem akar tőled, befogad, ha jössz, és elbocsát, ha távozol.” A kártérítési pert megnyertük, az állam fizetett, lett belőle „biztos lakhatás” – Albérlők Háza! Öt évet ki kellett fizetni kesben, maradt azért valami a megítélt 500 eFt + kamatokból. Frigóra, tévére elég.

2000-ben a Magyar Köztársaság szociális biztonsági egyezmény kötött az Osztrák Köztársasággal, amely lehetővé teszi a szolgálati idők kölcsönös elismertetését. A kinti, és az itthoni éveket egybeszámolva nyugdíjjogosult – nagy szó! - lett emjános – mégiscsak fog a macska egyszerre kinn, s benn egeret. Most – még mindig - ezt intézzük. Az ügyintéző kisasszony azt mondta, legutóbb, hogy megkereste az osztrák biztosítót, de nem válaszoltak, nem küldték a szolgálati időt és az előírások szerint csak hat hónap után sürgetheti. Az, hogy nekünk már megvan – amikor 93-ban először intéztük, már összeszedték – nem számít, nem jó, új kell, osztrák kell – a régi is az! – lehet, hogy K.u.K-s pecsét is kell rá, „hiába, ez az osztrák vircsaft, „schweinerei” mondja emjános. Talán telefonáljunk oda nyomatékul. Jó. Megtettük. Úgy tűnik, sínen van a dolog, csak várni kell.

Várunk. Csak emjános, bár nagyon jól tartja magát, úgy ránézésre, senki meg nem mondaná, hogy hajléktalan – miért az? – ketyeg az órája. Alig látni rajta a jeleket, régivágású úriemberes modora is a régi, de a gyakorlott szem látja a pontos időt. Egyre többet panaszkodik, az esze kereke járása is meglassúbbodott, például alig tudja megkülönböztetni egymástól a magyar politikusokat a tévében. A nyugdíjból talán majd ki tudjuk fizetni az újabb öt évet az albérlők házában, még van két évünk, remélem, addig meglesz a határozat.

Várunk. Minden vád megdőlt, minden pert megnyertünk, illetve megnyert emjános, győzött az igazság, de még kicsinyég várni kell. Az időt jól teletjük, tél van megint, de emjánosra azért egyszer már rámutattak.

Új kliens érkezik. Az első interjún rendre rákérdezünk, miként vált hajléktalanná.
Amíg börtönben voltam, eladták a fejem fölött a lakást – avat be tragédiájába.
Nálunk igénybe vehet ügyvédi segítséget, hátha lehet még tenni valamit – ajánljuk fel.
Sose fáradjanak, odabent az egyik cellatárs megírt már nekem mindent hozzá.
Szegény lakásmaffiás ügyvédként kapott jó pár évet…

Felhúzzák a redőnyt, kinyitják az ajtót.

…ha bejön, adminisztrálom; ha van papírja, beengedem; ha szomjas, teát kap; ha éhes, kenyeret adok; ha újságot kér, odaadom; ha nincs irata, hoz¬zá¬juttatom; ha jókedvű, meghallgatom; ha rosszkedvű, felvidítom; ha fá¬radt, pihenni hagyom; ha lusta, lelkesítem; ha könyvet kér, kölcsönadom; ha piszkos, megfürödhet; ha fázik, befűtök; ha melege van, ablakot nyitok; ha munkát keres, segítem; ha nem keres, békén hagyom; ha nehezen érti meg, egyszerűsítek; ha értelmes, megbeszéljük; ha telefonál, fel¬vi¬lá¬go¬sí¬tom; ha informálatlan, telefonálok; ha szállást keres, tanácsot adok; ha ut¬cán van, pártfogolom; ha elromlik valami, kijavíttatom; ha információ van, tá¬jékoztatom; ha balhézik, kitiltom; ha mesél, hallgatom; ha szótlan, hall¬ga¬tok; ha beteg, orvost hívok; ha szidalmaz, ráhagyom; ha dicsér, le¬szi¬dom; ha mindig beszél, érdektelen; ha sosem beszél, érdekes; ha ne¬ve¬let¬len, nevelem; ha adatlapot kapott, kitöltöm; ha önéletrajzot ír, begépelem; ha szemfüles, kijátszik; ha nem játszik ki, ügyes vagyok; ha nem köszön, kö¬szönök; ha elköszön…

Bezárják az ajtót, lehúzzák a redőnyt.

Öt hajléktalan toporog a nővérszoba előtt, kezükben virágcsokor:

- Boldog névnapot nővérke, fogadja el tőlünk ezt a kis virágot.

- Nagyon kedvesek, köszönöm. Honnan volt erre pénzük?

- Ma inkább nem ittunk.

Játszani nem lehet „szociálisan”, sőt! De lehet-e úgy játszani, hogy az ellenfelek egyikének hatalma van a másik fölött (vagy legalábbis az a másik ezt gondolja)?

A klubban gyakran sakkozom a vendégekkel, és egy sakkparti nagyon sokat árul el az ellenfélről, egészen mély, belső dolgokat is.

Igen jó játékosok is akadnak közöttük, s mégis, valahogy többször nyerek, mint kéne. Pedig nem vagyok különösebb sakkfenomén.

A „főnökurazók” szinte mindig, de a nevemen szólítók is feltűnően gyakran veszítenek. Ha cigivel kínálom az ellenfelet, biztosan lép valami botorságot, még mielőtt elnyomta volna. Ha módjában áll visszakínálni, valamit javul a helyzet.

Egy-két „lázadó” azért szerencsére akad, akit nem befolyásol a köztünk lévő oldhatatlanul hierarchikus viszony. Szóval olykor egy-egy szabad ember azért ronggyá ver.

Megtermett, szakállas kollégámmal indulunk a bejelentés helyszínére. Január van, nagyon hideg.

A Duna partján, egy téren keresünk egy földön fekvő férfit.

Megtaláljuk, ébresztjük. Szegény elég kapatos.

- Jó napot! A Menhely Alapítványtól vagyunk, tudunk Önnek valamiben segíteni?

Az úr rámosolyog a kollégámra, s szinte könnyes szemmel kérleli: - Adjon egy puszit!

Alternative flash content

Requirements