Tegnap meghalt egy ember.
Nem különös ez, nyilván sok másik ember is meghalt tegnap. Nem volt rokonom, barátom sem, ügyfél volt és kedveltem. Az a fajta ember, aki megőrizte a humorát egy olyan helyzetben, amiben én már zokogni sem tudnék az ürességtől.
Tudtuk, hogy meg fog halni. Ő is tudta. Mégis volt egy suta játékunk.
Nyelni már nem tudott, mégis minden találkozásunknál megbeszéltük, hogy lógok neki egy jó pörkölttel.
Drága Gyuri! Jól főző kapcsolataim vannak odafenn. Hitem szerint, ami nem egy konkrét felekezet dogmái szerint értendő, inkább valamiféle önvédelmi trükk, mikor miben, tudja hogy van ez, ha valami nem sikerül, majd következő életemben, ha valaki hiányzik, akkor majd odafenn az örökkévalóságban, szóval aktuális hitem szerint most odafenn van, ahol várták a szerettek és van otthon is, és meleg, és sok-sok humor, nyilván nem pont az én pörköltem a kerékkötője ennek, csak akarom, hogy tudja, nem bliccelem el. Keresse a nagymamámat például, nagyképűen arra gondolok, hasonló izvilág, szerintem megfőzi addig is, míg én itt vagyok.
Drága Gyuri!
Volt egy hülye félelmem. Hogy vajon ki fogja gyászolni? A nőt - akivel oly régóta - őt Ön gyászolta tavaly óta.
És képzelje!
Reggel arra léptem be, hogy ég egy mécses.
És nem a kollégák, hanem a sorstársak gyújtották.
Azért ez nem semmi, igaz?