Forrás: Civil Szemle 2010/4. szám

Beszélgetés Győri Péterrel, a Menhely Alapítvány kuratóriumi elnökével


Az első hónapok

CSZ: Hogyan jött létre a Menhely Alapítvány?

GyP:  A közvetlen előzmény az volt, amikor nyolcvankilenc december elején a csövik ülő demonstrációba kezdtek a Blaha Lujza téren, mert kiszorították őket az úgynevezett fejpályaudvarokról, elsősorban a Keletiről és a Déliről. Úgyhogy szépen felültek a metróra, bementek a Blahára, és ott ülő demonstrációba kezdtek. És akkor ott kezdődött egy tárgyalássorozat. A tárgyalássorozatot megelőzte, hogy a rendőrök ki akarták őket zavarni, de aztán végül is úgy döntöttek, hogy nem indítanak rendőri akciót. Azaz odamentek a rendőrök, de aztán végül visszaparancsolták őket. A város polgárai pedig etették őket, vittek nekik pokrócot… Ez beleilleszkedett abba a demonstrációsorozatba, ami akkor már volt az országban mindenféle ügyekben, de azért meg is lepte a népességet, hogy csövik, meg hogy a Blaha Lujza téren ott aludtak, letáboroztak.

És akkor én, aki részben szetáztam, részben viszont valahogy talán volt is valami kapcsolatom a Fővárosi Tanáccsal, elkezdtem közvetítő szerepet vinni a demonstráló csövik és a Fővárosi Tanács között.  Azaz hát ehhez emlékezni kell az akkori viszonyokra. Pártdöntés volt, még a Politikai Bizottság is a napirendjére tűzte a Blaha Lujza téri demonstráció kérdését és a hajléktalan ügyet, de végül a Fővárosi Tanácsra bízták, hogy valamit csináljon ezekkel az emberekkel.

Asztal melletti tárgyalássorozat kezdődött. A demonstrálók küldötteket küldtek a fővároshoz. Ott ültek a fővárosi emberek, meg a hajléktalanok, meg én, hogy mi legyen a megoldás. Ők azt akarták, hogy egyrészt ne küldjék el őket a pályaudvarokról, másrészt meg lakást akartak. Ekkor még volt lakáselosztási rendszer, és nekik nem volt lakásuk. A tárgyalások eredménye hosszú-hosszú kacskaringók után az volt, hogy valamilyen ingatlant kerít a főváros. A párt, az utódpárt, az MSZP részben volt MSZMP ingatlanokat ajánlott föl. És akkor körbenéztük ezeket a helyiségeket, a Mezei Gyuri, a Zsiráf meg én. Elfogadhatatlanok voltak, ötven négyzetméteres pártirodák.



Végül a VIII. ker. Vajdahunyad utca 3. szám alatti volt munkásőr laktanya elfogadhatóbbnak tűnt. Addigra már nemcsak az MSZMP-t, hanem a Munkásőrséget is megszűntették, és éppen ürítették ki a volt munkásőr laktanyákat. Ez nagyon nehéz fordulópont volt, akkor már Ottilia is, Solt Ottilia is bedobta magát nagyon erősen. Penge helyzet volt: ha nem fogadják el a Vajdahunyad utca 3. szám alatti ingatlant, akkor mégis rendőri akcióra kerül sor. De nem volt világos, hogy miért is fogadnák el ők azt, amikor lakást akarnak.

Ez a szakasz közel két hét lehetett. Ezalatt egész kis ellátás, táborozásos hangulat alakult ott ki. Kerülgették őket az emberek, mások meg odamentek, beszélgettek. „Mit csinálnak? Miért demonstrálnak?”. Vittek nekik szendvicseket, voltak régi szetások, de nem csak szetások, az új pártok emberei, akiket előtte én nem is ismertem, akik elkezdtek termoszban kávét, teát vinni, meg szendvicseket, takarót... De hát azért ez nem volt egy happening, mások ezt megrökönyödve nézték.

Ottiliának azért kellett bedobnia magát, mert billenékeny döntési helyzet alakult ki, hogy akkor elfogadják-e a Vajdahunyad utca 3-at, mint ingatlant, ami nem lakás vagy sem. És ráadásul még az is volt, hogy nem lehetett oda csak úgy beköltözni, mert az még beköltözhetetlen volt. Rövid időre el kellett menni egy csepeli szakmunkásképző intézmény tornatermébe. Ez viszont teljesen bizalmi helyzetet követelt, hogy hajlandók legyenek a demonstrálók elhinni, hogy ez nem átverés, tehát hogy ott a tornateremben, Csepelen csak pár napig kell lenni, amíg kiürítik a Vajdahunyad utcai ingatlant. Féltek, hogy abszolút átverés. Ehhez azért már kellett az Ottilia, meg néhányan, akikben megbíztak. A tanács embereiben meg a rendőrségben nem bíztak meg.

CSZ: Visszatérve a demonstrációhoz, a demonstráció teljesen spontán alakult? Hogy van az, hogy a hajléktalanok demonstráltak ’89-ben? Milyen hajléktalanok, hogy demonstrálnak? Manapság már egyáltalán nem demonstrálnak a hajléktalanok.

GyP: Teljesen spontán. Annyi közünk lehet, hogy van hozzá, hogy mielőtt a hajléktalanok demonstráltak volna, azelőtt tulajdonképpen a Kőszeg Feri és én kimentünk a pályaudvarokra, ahol a rendészek elkezdték kiüldözni a hajléktalanokat a pályaudvarokról. Én ott csak segítő voltam, a Ferinek ez teljesen simán ment akkor már – még ’89-ben vagyunk – hogy ő odamenjen és a csöviket kiüldöző rendőrökkel leálljon tárgyalni, hogy legyenek szívesek ezt ne csinálják. És akkor emberi jogi védelmet elkezdett ott biztosítani.

CSZ: Mint magánember…

GyP: Mint Kőszeg Ferenc. Mint ellenzéki, mint az SZDSZ, ügyvivője, mint Kőszeg Ferenc. Én ebben megint csak ilyen hajléktalan- vagy lakás dolgokkal foglalkozó segéderő voltam jelen, de a Feri ezt meg tudta csinálni. Én segítettem neki, hogy hova menjünk, meg hogy ha egy hajléktalannal beszélni kellett, inkább én beszéltem a hajléktalannal, ő meg a rendőrrel. Ő tudott beszélni a rendőrrel, tudott és mert.

Ez többször megtörtént, de ez nem jelentett semmit a demonstráció szempontjából. Bár lehet, hogy emiatt is egyes pályaudvarokon csövező hajléktalanok úgy gondolták, hogy ők politikai védelemben is részesülhetnek vagy részesülnek. Amit egyébként amúgy is gondoltak. Az volt az alap, hogy ha másnak lehet, akkor nekik miért ne lehetne. Nagyon sok minden zajlott abban az időszakban. Ha más előállhatott a követeléseivel és demonstrálhatott vagy tiltakozhatott, vagy különböző formákban megpróbálta érvényesíteni az egészen más típusú, akár demokratikus, politikai vagy egyéb akaratát vagy szándékait, akkor hát ők meg miért ne.

Az a másik kérdésed, hogy manapság nem szokás, nagyon fontos dologra hívja fel a figyelmet. Később is voltak hajléktalandemonstrációk az elmúlt húsz év alatt, egyre kevésbé, de voltak. De azok sokkal inkább bajkeverős és inkább szervezők által kavart-kevert demonstrációk voltak.

Ez azonban lényegében teljesen spontán demonstráció volt. Nem csak külső szervezés nélküli, hanem a hajléktalanokon belül sem az volt, hogy hangadó emberek szervezték volna, hanem ehhez képest is egy eléggé spontán, kollektív akció volt, mindenféle külső vagy akár belső bajkeverő nélkül. Nagyon öntudatos emberek voltak. Ezek az emberek mind káemkások voltak korábban, kiszorítottak voltak. Messze nem voltak olyan lepukkadtak, mint később a hajléktalanok. Városi vagányok voltak, de úgy voltak városi vagányok, hogy volt köztük, aki 15 éve városi vagány volt. Volt köztük fiatal városi vagány is, volt köztük olyan is, akik már ki-be jártak korábban börtönökből, de akár csak a káemká miatt. Kicsit csavargók, városi vagányok. Erős, markáns, rettentő erős egyéniségű és öntudatú emberek voltak a nagytöbbségben.

CSZ: Senki nincs már meg?

GyP: De, például maga a Csövi is megvan, már hogy tudhatóan megvan. Lehet, hogy más is megvan, csak elveszett a szemünk elől. Azért nagyon sokan közülük, és ez nem jó bizonyítvány, nagyon sok közülük hosszú ideig ott élt a szemünk előtt, tehát klienssé vált 10-15 évig. Csövi már nem kliens, persze, mert már lakása is van, meg vállalkozása is volt, meg már minden volt. De sikertörténetről nem tudunk beszámolni.

CSZ:  Hány ember demonstrált?

GyP: Nem volt több tizenötnél. Váltották egymást, tehát ennél több emberről volt szó, de egy időben ott több nem tartózkodott tizenötnél. Az történt, hogy akkor elindultunk a csepeli szakmunkásképző irányába, és tőlem ne kérdezd, hogy hogyan és miért, amikor vége volt a demonstrációnak, mire megérkeztünk Csepelre, addigra voltak már olyan százan-százötvenen legalább. Valami egészen más helyzet alakult ki…

Közben félig-meddig kiürítették a Vajda 3-at, illetve mi magunk ürítettük ki. A Menhely majdani első dolgozói bemehettünk ebbe a munkásőr laktanyába, és szépen ki kellett pakolni a rengeteg fegyverállványt, és mindent, amit otthagyott a Munkásőrség. Teherautókkal elvitték, ágyakat szereztünk, a Fővárosi Tanácson keresztül kórházakból. Akkor jöhettek az emberek a tornateremből, jöttek is. A Vajda 3-ba körülbelül negyven-ötvenen érkeztek meg. Útközben a többi másfele távozott.

Ha elhamarkodnám, akkor azt mondhatnám, hogy akkor tehát megnyitottuk ott az első menhelyet. Ez volt december legvégén, december-január fordulóján. De ez elhamarkodott kijelentés lenne, mert azt se tudtuk, hogy mi az, hogy menhely. Egész egyszerűen csak arról volt szó, hogy beköltözhettek oda a hajléktalanok, és elkezdtünk egyfajta ügyeleti rendszert, önkéntesként ügyeletezni.

Közben tovább folytak a tárgyalások egyébként a Fővárosi Tanáccsal, mert hát akkor most valahogy üzemeltetni is kell ezt a dolgot. Tulajdonképpen ez volt a fontos kérdés a Menhely Alapítvány szempontjából, mert ez elvileg lehetett volna egy fővárosi tanácsi intézmény is. A Fővárosi Tanácsnak voltak idősotthonai, meg fogyatékos és pszichiátriai otthonai. Akkor ezek még úgy együtt voltak. Tehát voltak intézményei, és ez lehetett volna egy újabb intézmény, de akkor még egyáltalán nem létezett, nem is ismertük azt a szót, hogy hajléktalan vagy hajléktalan ellátó intézmény. És a Fővárosi Tanács sem gondolta, hogy egy intézményt akarna alapítani. Ez eszébe nem jutott. Elhelyezésről volt szó. Meg kellett találni a formáját, hogy ez a létesítmény hogy működjön, hogy üzemeljen.

Arra hajlandó volt a Fővárosi Tanács, ahogy azt már korábban is tette, - tehát ezelőtt a történet előtt, amit elmondtam –, hogy pénzt adjon valamilyen célra. Amikor például itt voltak az endékás menekültek és menekülttábori helyzet volt. Már 89-ben volt olyan, hogy népkonyhát nyitott, mondjuk a Vöröskereszt és a Fővárosi Tanács adott hozzá néhány millió forintot. Tehát az, hogy a Fővárosi Tanács ad pénzt, hogy üzemeljen valami, ez úgy a lehetőségek között volt.

A közvetlen tárgyalópartner, az operatív tárgyalópartner nem a fővárosi tanács elnöke, Bielek József volt, hanem egy főtisztviselő, az egészségügyi osztályvezető. Mert akkor nem volt még szocpol és ügyosztály se. De a végső tárgyalópartner föltétlenül Bielek volt.

Az egyik legemlékezetesebb számomra az volt, hogy naponta folytak ezek a tárgyalások, és amikor karácsony előtt kitört a román forradalom, akkor az egész tárgyaló delegáció bement a tanácselnök irodájába, és ott nézte a tévét. A tévé megszakította az adását, mi megszakítottuk a tárgyalásokat, és ott néztük december 22-én… Együtt. Hogy Romániában kitört a forradalom, és mi a helyzet. Aztán visszaültünk a tárgyalóasztalhoz.

Ekkor már arról tárgyaltunk, hogy hogyan is működjön ez az intézmény, a Vajda. Az emberek ott laktak az ágyakon, a Vajdában, volt ügyelet, azaz voltak önkéntesek, akik ügyeleteztek. És mi közben meg tárgyaltunk. Ez a mi inkább én voltam, aki ment be naponta és tárgyalt, hogy hogy legyen ez finanszírozva, fönntartva. Napközben ezer telefont le kellett bonyolítani. Matracokat kellett szerezni, ennivalót kellett szerezni, ágyat kellett szerezni. A közüzemi művekkel el kellett kezdeni elintézni a dolgokat, hogy majd ki fizeti a számlát. Mindenféle eszközöket kellett gyorsan beszerezni.

A formális megalakulás

CSZ:  Mondjuk egy negyvenfős, most fapadnak nevezett dolog volt a fejedben? Mi volt, hogy akkor ez most mi lesz? Mire kértél pénz, mire próbáltatok támogatást szerezni?

GyP:  Csak arra gondoltunk, hogy ki tudjuk fizetni a közüzemi díjakat, arra, hogy valamilyen ennivalót tudjunk adni rendesen vagy karitatív alapon, tehát vagy adományként, vagy ha kell, akkor beszerezni. Meg gyógyszereket. És aztán, amikor haladtunk előre, - ez napok vagy hetek -  látszódott, hogy itt azért kellenek ezek az ügyeletesek, tehát bérköltségre is szükség lesz. Tehát azok ugyan önkéntes emberek voltak, de valahogy majd őket is fizetni kell.

De nehogy azt hidd, hogy valami költségvetést nyújtottunk be a fővárosnak. Erről szó sincs. Arról volt szó, hogy esetleg erre a költségvetésből adjanak – mondjuk – hárommillió forintot. De ez nem azt jelenti, hogy tizenkét hónapra, hanem, hogy kell hozzá egy összeg, hogy ez az intézmény úgy egyáltalán üzemeljen. De még nem is tudták hová, kinek adni ezt az összeget.
Nem tudtunk mást kitalálni, mint hogy valamilyen egyesületet vagy alapítványt kéne alapítani ahhoz, hogy ennek olyan értelemben szervezeti formáját adjuk, hogy a pénznek legyen hova bejönnie, és egyszerűen a számlákat legitim módon lehessen elszámolni.

Ezt, hogy valami szervezeti forma kell, ha pénz forog, akkor valamilyen szervezeti formára van szükség, ezt a Szetából tanultuk meg. Ezt az Ottilia is tudta és én is tudtam, hogy ez mivel jár. Egy egyszerű könyveléssel, bizonyos tisztségekkel, alapszabályokkal. Tehát tulajdonképpen a Szetából nagyjából tudtuk, hogy mi kell egy ilyen civil szervezethez. Ehhez mondanom kell, hogy a Szetának jogilag nem volt civilszervezeti formája. De a működésből tudtuk, hogy mi kell, hogy ez működjön. A mi oldalunkról.

De a történetben a másik oldal volt a fontosabb. Nevezetesen az, hogy a Fővárosi Tanács egyértelművé tette a tárgyalások során, hogy nem akar intézményt alapítani. Mi azt gondoltuk, hogy válságot menedzselünk. Mi nem alapító szándékkal indultunk neki, válságot menedzselünk civil emberekként. Az volt a fejünkben, hogy kompromisszumos alapon besegítjük ezeket az embereket egy ingatlanba, amit valahogy a párt, meg a tanács, meg a nem tudom kik, odaadtak, mi segítünk ezt berendezni, rendet is tartani egy kicsit. De aztán majd a Fővárosi Tanács csinálja. Kiderült, hogy erről szó nincs. Pénzt hajlandó adni, de egy új intézményt egyáltalán nem akar alapítani.

Az viszont elfogadható volt a számukra - nem mondom, hogy örültek, de elfogadható volt – hogy jó, akkor legyen egy alapítvány. És akkor az nem egy fővárosi tanácsi intézmény. De, hogy még ennél is differenciáltabb legyen ez a megalakuláskori történet, a Menhely Alapítvány egyik alapítója maga a Fővárosi Tanács. És ezt nem is a Fővárosi Tanács akarta. Ezt mi akartuk, mert mi nem értettük pontosan, hogy miért nem fővárosi tanácsi ez a dolog. És akkor tulajdonképpen beállt ebbe az alapítványba négy másik alapító. Az egyik az Újpesti Családsegítő Központ, vagyis Mezei Gyuri. A másik az Oltalom Karitatív Egyesület, vagyis Iványi Gábor. A harmadik a Szeta, vagyis Solt Ottilia. És a negyedik az úgynevezett Hajléktalanokért Társadalmi Bizottság, vagyis én. És az ötödik a Fővárosi Tanács.

CSZ: És a demonstrálók? Fel sem merült, hogy ők mint alapítók résztvegyenek?

GyP: Én képviseltem őket, amíg a Blahán a tárgyalások folytak, de ők abszolút jelen voltak a tárgyalásokon. Ők mindig küldtek delegáltakat a tárgyalásokra. Tehát én csak a közvetítő voltam.

A tárgyalások úgy folytak, hogy ott ült velünk két-három tanácsi ember, ott ült mondjuk legalább kettő a hajléktalanok közül, a demonstrálók küldöttei, és én, a közvetítő, aki megpróbált a két fél között szótár lenni vagy fordító. Még az Ottilia is kőkeményen tárgyalt a Rókával, a Róka az egyik ilyen igen aktív, kicsit választott képviselője volt ezeknek az embereknek, a csöviknek. Tehát szó sem volt arról, hogy ezek a csövik minket tekintettek volna az ő képviselőiknek. Mi közvetítettünk köztük és a Tanács között. És a Tanács mögött is ott volt a rendőrség, a párt, tehát a másik fél sem csak maga a tanács volt.

De amikor ezek az emberek már beköltöztek a Vajdára, onnantól már ezek a tárgyalások teljesen megszűntek. Onnan már egy ellátás típusú helyzet alakult ki, tehát, hogy legyen kaja, meg világítás, meg fűtés meg ilyen dolgok, mindaz, ami kell, hogy ott normálisan érezzék magukat. Azaz onnantól kezdve ők már nem is tárgyaltak abban az ügyben, hogy lakást kapjanak.

De például odaállt a Tuka Zsiga, és azt mondta, hogy „ti itt mit akartok”, hogy „itt mi vagyunk az urak”. És kétségtelenül, egy idő után, iszonyú nagy belső vívódás volt, Gyuris Tamás és kuratórium, latolgattuk, hogy hát itt vannak emberek, akik maguk tarthatnák fenn a rendet és ügyeletezhetnének. Önigazgató rendszerben, hogy önmagukat igazgassák. És akkor például már konkrétan felmerült, hogy Tuka Zsiga vezesse, napi, operatív napi szinten a Vajda 3-at. Mint gondnok, mondjuk. És akkor kiderült, amire addig nem annyira gondoltunk, hogy rögtön kialakult egyfajta kápórendszer. Azaz az önigazgató rendszerrel kapcsolatos elképzelés, hogy mi csak kívülről egy szervezet vagyunk, biztosítjuk a kereteket, és ők majd ott bent megcsinálják, mert hogy ez úgyis az övék, ez nem vált be, nem sikerült, mert kápórendszer alakult ki.

De ez azért is érdekes példa, mert Tuka Zsiga aztán ki is lett tiltva, mert bántott másokat, nagy balhék voltak benn. Teljesen tönkre is ment. És aztán valahogy mégis gondozás alá került, a Menhely gondozásba vette. Aztán teljesen átalakult, és egy idő után mégis hivatalos alkalmazottja lett a Menhelynek. De akkor viszont már nem az ősidőkben voltunk, és akkor már rendesen, tehát nem kápóként, hanem munkatársként tudott dolgozni a menhelyben.

De visszatérve a szervezet alapításhoz volt az öt alapító szervezet. Tulajdonképpen abból négy ember volt, ezt azért mindenképp hangsúlyoznám, konkrét hús-vér emberek, mert az Ottilia, az Iványi, a Mezei Gyuri, én, ezek emberek voltak, akik mögött voltak szervezetek, mint a Szeta vagy az Oltalom vagy a CSSK vagy a Hajléktalanokért Társadalmi Bizottság. Ezek közül a Szeta nem is volt igazán jogi személy. Az Oltalom egyesület jogi személy volt. Az Újpesti Családsegítő Központ jogi személy volt, de tanácsi intézmény. A Hajléktalanokért Társadalmi Bizottság a mai napig nem jogi személyiség, ez egy baráti társaság.

És akkor én megírtam az alapító okiratot, valamilyen minta alapján. Egy jogász segített. Az be lett adva, és egyébként annak idején ezt napok alatt el is fogadták a bíróságnál. Ez arra való volt, hogy akkor jól van, van egy ilyen alapítvány, akkor majd ez kapja a pénzt, majd a Fővárosi Tanács költségvetéséből erre adnak pénzt az alapítványnak, és az alapítvány majd valamit kezd azzal a Vajda 3-al.

Ez merőben új helyzet volt. Ez azt jelentette, hogy egyszerre csak a mi felelősségünké vált, hogy mi történik a Vajda 3-ban. Nincs erre elég időnk, hogy elmondjam, hogy pszichésen ez mit jelentett. Ottilia egészen mást csinált, politizált, és Iványi is elsősorban politizált, konkrétan nem nagyon vett részt ebben az egészben, de nagyon jótékonyan adta hozzá a nevét. Gyuri dolgozott a CSSK-ban, kivéve, amikor tornateremben ügyeletezett. Én meg tulajdonképpen elvileg épp a szociológiai intézetben kutatóként dolgoztam. Tehát éppenséggel nem arra kalibráltuk magunkat, hogy egy Vajda 3-ban üzemelő létesítményt infrastruktúrával, fenntartással működtessünk, és főleg, hogy az emberi viszonyokat menedzseljük.

Tehát úgy beleestünk. Voltak önkéntesek, akik már a demonstrációhoz is csapódtak, és aztán jöttek, és ügyeleteztek ott a Menhelyben. Közülük kettőt név szerint megemlítek, mert a mai napig oszloposai a Menhely Alapítványnak. Egyik volt az Irén, a Kártyás Irén, a másik a Gurály Zoli. Ők jöttek, és ügyeletet adtak, és persze mások is, sokan mások is, aki azóta egész mást csinálnak. Civilekről beszélek, szociális munkás nem volt ezek közül egy sem, vagy talán a Gyuri az volt, de általában nem szakemberekről beszélünk. És akkor ott kiderült, hogy a csövik, akik beköltöztek a Vajda 3-ra, azt a magukénak tekintették, azaz nem egy intézménynek, hanem mondjuk egy legálisan elfoglalt háznak, egy engedéllyel elfoglalt háznak. Ami az övék. És legfeljebb segítő személyzet van, de azok nem tulajdonosok.

Őket nem érdekelte, hogy alapítvány, meg alapítjuk … Az igen, persze, hogy segítsünk abban, hogy legyen ennivaló, meg hogy működjön az épület. De ennyi. És akkor tulajdonképpen a Vajdában botrány botrányt követett. Egy infernó alakult ki. Rettentő nehéz emberek sodródtak ott össze. Férfiak és nők. Semmilyen koncepció vagy elgondolás nem volt, szóval együtt laktak. Voltak párok, meg nem párok. Voltak fiatalok és idősebbek. Természetesen fogyasztották az alkoholt, élték az életüket. Ez nem egy intézmény volt, ez egy engedéllyel, legálisan elfoglalt ház volt.

CSZ:  Ahonnan a „személyzet” hazamegy, de ők otthon vannak.

GyP: Így van. És nem is volt teljesen világos a legelső időszakban, hogy mit is keres ott azon túl a személyzet, hogy segít, hogy legyenek elfogadható viszonyok. És aztán persze az infernó miatt egyfolytában elkezdett jönni a rendőrség is befele a Vajda 3-ba. Onnan a csövik egy része kijárt – nem tudok mást mondani, tehát egyszerűen – rabolni, és hordták be a rablott cuccokat. És akkor volt, akit sikerült forrónyomon követni, és jött utánuk a rendőrség, és szerezte vissza az elrabolt magnetofonokat, meg táskarádiókat. Aztán jött a rendőrség anélkül is. Tehát ha valami rablás történt, akkor már jött oda, hogy biztos onnan ment ki valaki rabolni vagy oda húzódott be valaki, aki ott a VIII. kerületben, vagy annak a környékén valami rablást elkövetett. És jöttek a verekedések …

A Vajda 3-nak a Bagolyvár nevezetű kis zugában az úgynevezett radikális fiatalok elég gyorsan kialakítottak egy teljesen saját belvilágot. Szipuztak, ki-be jártak az ablakon keresztül, és hordták-vitték a cuccokat. Szóval teljesen bűntanya lett. Akkor el kellett kezdeni valamilyen házirendet, hogy valamilyen rend alakuljon ki. Ez az anarchia elért ott egy olyan fokozatot, hogy én elkészítettem egy házirendet, lakógyűlés vagy csoportos megbeszélés formában megpróbáltunk valamilyen együttélési szabályokat kialakítani. Ez lett a házirend, és ebben meg is állapodtunk.

Itt megint csak moderátorok voltunk, de már fordultunk át házigazdává. Volt annak, hogy valamiféle együttélési szabályok kialakuljanak legitimitása, mert valahogy ez már sokaknak teljesen élhetetlen volt. A radikális fiatalok eléggé elszigetelték magukat a többiektől, mert  miattuk jött be a rendőrség leginkább, és borzasztó dolgokat csináltak, és a többiek féltek. És emiatt a többiek mellénk álltak, hogy „igen, jobb lenne, ha most már valami kis rend is lenne itt, valami kis szabályok, hogy mit lehet és mit nem lehet”. Amikor ezek a szabályok kialakultak és működésbe léptek, akkor a radikális fiatalok nagy része rövid időn belül ki is szorult magából a menhelyből.

CSZ: Az eredeti ülő demonstrálók közül addigra hányan voltak bent?

GyP: Még voltak bent. A radikális fiatalok, akik szintén a demonstrátorok között voltak, ennél a rendcsinálási kísérleti fordulatnál kiszorultak. De az idős, de szintén épkézláb csövik, azok is markáns emberek voltak, ők bent voltak. Nem volt akkora rend, mint egy mai intézményben, de bizonyos szélsőségeket sikerült leszednünk.

CSZ: Mai szemmel, vagy mai intézményekhez hasonlítva mi volt ez?

GyP: Ma nincs ehhez hasonló, mert ezek az emberek nem nagyon vannak bent. Ez úgy nézett ki, mint egy fapados, valóban, csak kisebb szobákban, és sokkal spontánabb módon, kevesebb renddel vagy kevesebb szabállyal. De az volt a lényege a közmegegyezés. Félre értés ne essék, semmi erőnk nem lett volna, hogy egy rendet rájuk erőltessünk. És kétségtelen, még hónapokig az után, hogy valamilyen rendszer szerint kezdtünk el élni ott, még hónapokig fölmerült a probléma, hogy kié a ház. De már nem olyan élesen, de azért fölmerült. És hónapokig tartott, amíg valóban az történt, amit a menhelyesek soha nem szoktak mondani, de én mindig szoktam – ilyen bűnösök vagyunk – amíg ezeket az embereket klienssé tettük. És ez történt. Tehát tulajdonképpen ők eredetileg beköltöztek idézőjelben házigazdaként, vagy igen erős korlátok között szabad emberként, és végül is kliensekké váltak, ez hónapok alatt megtörtént.

CSZ:  Mondjuk ’90 tavaszára?

GyP: ’90 tavaszáig már ez így alakult. Bár akkor ez még egy folyamat volt, de akkorra már az önkéntesekből fizetett alkalmazottak lettek. Félutas helyzet volt, hogy ki az úr a házban, tehát csak minimális rend volt, annyira, hogy augusztus végén be is kellett zárnunk. Mert nem volt igazából intézményi működés. Tehát már volt házirend, már volt stáb, az önkéntesekből, már volt valamilyen rendszer az egészben, de hát ezt messze nem tartotta be folyamatosan mindenki.

Azért kellett augusztusban bezárnunk, mert végül is az történt, hogy újra kialakult az a penetrancia, káosz vagy infernó vagy zűrös működés, ami a legeslegelején, januárban. Tehát ez nem úgy volt, hogy egy egyszeri szülés, és aztán onnantól kezdve folyamatosan világos minden. Augusztusra praktikusan szétverték a házat. Bezártunk, és úgymond fölújítottunk. Nyersen beköltöztünk egy úgy ahogy leszerelt teljesen alkalmatlan munkásőr épületbe, ami a mai napig is totálisan alkalmatlan. Tehát ott egy picit föl kellett újítani. Vizesblokkok, de csak minimálisan. Augusztusra mindent ledolgoztak. Nyoma nem volt a maradék vécéknek sem, nem lehetett fürdeni. Ajtók le voltak szerelve, ablakok ki voltak szedve, szóval ez úgy fölújítás, hogy egyáltalán újra alkalmassá kellett tenni, hogy lakjanak benne.

Ezt a Fővárosi Tanács fizette. Folyamatosan, tök fura módon egyébként, adta hozzá a pénzt, ha kellett. Tehát mit tudom én, egyszer februárban, aztán májusban… Leveleket kellett írni, telefonálni kellett, és akkor adták, különösebb hosszú eljárás nélkül. Ezek nem voltak nagyon nagy pénzek egyébként, de adtak pénzt.

Az intézményi rend megszilárdulása, az alapítványi funkciók újradefiniálása

Nyáron már ők kliensek voltak. Akkor már mi voltunk a házigazdák, de erőtlen házigazdák voltunk. Folyamatosan fölbukkant ez a téma az ő részükről is, mert hatalom átvétel történt, az volt a kérdés, hogy kinél van a hatalom.

CSZ:  Ez jogos kérdés, nem ?

GyP: Nagyon priméren, élesen kell ezt elképzelni. Tehát odaáll eléd Tuka Zsiga, a két méter húsz centis Tuka Zsiga, és azt mondja, hogy „mit kerestek itt?”. Mondja mondjuk három már épp valamennyire fizetett önkéntesnek, hogy mit kerestek itt? „Miért ti mondjátok meg, hogy hánykor lehet bejönni?” Nem sok szabály volt. Miközben, mi arra építettünk, a legkezdete után nem sokkal, hogy a házirendet ők is akarták. Csak hát amit akarok egyszer, azt nem biztos, hogy két hét múlva is úgy akarom, főleg ha én csinálom.

Tehát folyamatosan zajlott ez a „ki az úr a háznál” típusú dolog. Ennek meg is lett a következménye, mert egész egyszerűen szét lett verve, fizikailag szét lett hordva a ház. És akkor augusztustól össze lett rakva. Nem sok ideig volt zárva, két hét, talán három.

És akkor utána tulajdonképpen már egy beengedős rendszerben lettek beengedve a volt lakók, tehát akik addig is ott laktak. Nem volt szelekció, de újrabeengedés volt. Tehát ugyanazok az emberek jöhettek be, hisz nem is volt szempontrendszer, miért is ne jöhettek volna be. De be lettek engedve. Ez egészen más volt, mint amikor mi futottunk utánuk. És onnantól kezdve már be kellett tartani a szabályokat. Hát ez akkor sem volt egyszerű, de akkor onnantól kezdve már tulajdonképpen működött egy állandó ügyeleti rendszer, meg egy állandó stáb. Meg azok már teamszerűen is működtek, és már kialakult az egésznek egy kicsit a rezsime is. Akkorra már volt vezetője, Gyuris Tamás, is ennek az intézménynek. Mert az nem volt addig. Azaz kicsit az egésznek a szervezete is rendeződött.

És onnantól kezdve viszont már minden szempontból úgy működött, mint egy intézmény. Szabályok, főnök, munkaidő, fizetés. A stáb maga alakította ki, de egy szabályrendszer szerint működött.

CSZ:  Az egészhez az alapítványnak mi köze volt? Az alapítvány működött, mint intézmény, vagy csak pénzkezelő volt? Összeültek az alapítók, és mondtak valamit? Egyáltalán, volt kuratórium?

GyP: A legelején ez még nem működött. Ebben az időszakban, amiről mostanáig beszéltünk, ebben az időszakban az alapítványi szervezet, még nem működött. Tehát így, hogy kuratóriumi ülések, nem voltak, de mint pénzkezelő szervezet működött. Mint számla, bankszámla, amin keresztül mentek a számlák. Volt egy önkéntes, aki a könyvelést csinálta. Annyit biztosan tudtunk, ez az Ottilia alap testamentuma volt, hogy a pénzeknek rendben kell lenni. Lehet sok mindent csinálni, meg mondani, de a pénzeknek rendben kell lenniük, mert ott lehet megfogni egy szervezetet, ha a pénzek nincsenek rendben.

CSZ: Addigra a Menhely és az alapítvány működése teljesen különvált, ha jól értem. Volt egy működés, amihez az alapítványnak magának nem volt köze.

GyP: Az alapítványnak és tulajdonképpen már az alapítóknak se. Tehát azoknak a szervezeteknek sem volt már magához a Vajdához nagy köze. Az embereknek igen. A Mezei igen, az Iványi igen, bár én nem emlékszem rá. Állítólag ő még ügyeletet is adott ebben a legeslegeslegelső időszakban néhányat. Lehetséges. Én azért sem kell, hogy emlékezzek rá, mert nem voltam ott minden ügyeletnél. Ottiliával egyfolytában volt kapcsolat. Ottilia jött is, de ez más, mint egy intézmény működtetése. Nem is tudom, ez fura, nagyon más dimenzióban vagyunk most, mint ’90-ben.

Mi ugyanúgy önkéntesek voltunk. Ez zajlott, hogy kell szerezni valami kaját, matracot vagy ágyat, és azt valahogy, mint egy ügyes anyagbeszerző, valamelyikünk szerzett. Meg hozzá teherautót, meg hozzá egy pasit, aki vezeti, meg ilyenek. Utána az megérkezik, és arról gondoskodni kell, hogy ott valakik, a csövik, meg az ügyeletes, meg mi magunk, leszedjük azt a platóról. Ezt így kell elképzelni. Vagy úgy kell elképzelni, hogy nem odajön az Iványi vagy az Ottilia vagy a Mezei, hogy most kuratóriumi ülést vagy nem is tudom mit tartunk. Hanem, hogy ott mi megbeszéljük, hogy most mit kell csinálni, de közben ott vannak a csövik maguk is. Ők maguk is ennek az egésznek a résztvevői. Meg velük állandóan dumálni kell… Szerintem mi úgy beszélgettünk velük, mint nehéz emberekkel, nem feltétlenül úgy, hogy ők most intézménylakók, hanem hogy együtt akarunk valamit, és egyébként nem tudjuk pontosan, hogy mit akarunk. De azt biztos, hogy akargatnánk, hogy ez ne menjen gallyra, hogy ne robbanjon föl, ne szedjék szét két nap alatt az egészet. És akkor ebben a szakaszban valahogy ezeket kellett megbeszélni közösen.

Mindig is volt mozgás a lakók között, de augusztus után ez jelentősen lecsökkent. Ezt a megszilárdulást azzal is jól lehet példázni, hogy akkor már megvolt, hogy hány férőhely van. Lehet, hogy nem így hívtuk, de hát hány ágy van. Kik jönnek vissza, ki hol lakik, ott a házon belül. Tulajdonképpen egy állandó társaság. Az állandó társaságot úgy kell elképzelni, hogy ha valaki kipörgött valami miatt, vagy egyszerűen csak elment, akkor bejöhetett más. Nem valami felvételi rendszeren keresztül, hanem ha valaki be akart jönni, és volt ágy, akkor bejöhetett, és ott alhatott.

CSZ:  Most ’90 augusztusa után vagyunk, és megszilárdult valami.

GyP: Igen, valami intézményi működés elkezdett kialakulni.  Már volt vezető meg stáb, meg ilyenek. De tulajdonképpen eléggé megváltozott a szervezet, meg a szervezeti működés is.  Mert mindeközben zajlottak az országgyűlési választások. Az országgyűlési választásokat követően Iványi Gábor, meg Solt Ottilia a parlamentbe kerültek. Ez az Ottiliánál semmiképp nem jelentette azt, hogy ne jött volna a Vajdába, de azért rengeteg elfoglaltságot jelentett. Nemcsak a parlament, hanem az SZDSZ, meg mindenféle, amivel ez az időszak a számukra járt.

Ottilia a megalapítástól úgy tekintett a Menhely Alapítványra, hogy ez egy Szeta filiálé vagy leágazódás. Én lakás-, meg hajléktalan ügyekkel foglalkoztam már előtte, és akkor az én nevemmel meg az én elnökségemmel létrejön egy ilyen szervezet. Annyiban ez egy érdekes és új leágazódás volt, hogy míg a Szetának önmagában nem volt jogi formája, és ennek lett egy jogilag is létező leágazódása. Lakhatási céllal, hogy fedélt adjon az emberek feje fölé. És valahogy adódott, hogy ezt én csináljam.

Ez így volt leosztva. És akkor még az volt a két parlamenti képviselőn túl, hogy én novemberben képviselő lettem a Fővárosi Önkormányzatban, ami azért szintén elég sok elfoglaltságot jelentett. És az is volt, hogy – ez most nem tartozik szorosan a Menhely Alapítvány történetéhez, de nincs tőle nagyon messze – hogy amikor én bementem a Fővárosi Önkormányzatba mint képviselő, akkor én még nem tudtam, hogy hogy működik egy képviselő, úgyhogy csináltam egy hajléktalanügyi előterjesztést. És a Fővárosi önkormányzatnak, az első előterjesztése az egy hajléktalanügyi előterjesztés volt. Aminek volt valami tizenvalahány határozati javaslata, amelyek pontosan illeszkedtek ahhoz, amit eddig meséltem.

Tehát most azon túl, hogy a MÁV-tól meg kell szerezni ingatlanokat, meg mindenféle ilyen teendők, azon túl pénzekről is szólt, hogy hány millió forintot kéne adni ilyen szervezetnek, olyan szervezetnek. Gyurival együtt írtuk ezt az előterjesztést. Szóval tizenvalahány határozati javaslat volt. Összeültünk, hogy mi kéne, mire lenne szükség és akkor így alakultak ki ezek a határozati javaslatok, amiket rögtön teljesen egyhangúlag elfogadott a Fővárosi Önkormányzat.

Nagyon fontos fordulat volt persze, mert ez azt jelentette, hogy innentől kezdve már a Főváros, ha mai szempontból nézem, kicsit anarchikusan, de már tudatosan, legitim módon kezdett foglalkozni ezzel. Elég furák azok a döntések és határozatok, de azért legitimek. És ehhez hozzátartozik az is, amit azért szintén mondanom kell, hogy ugyan mi ott egy Földi Mária nevű egészségügyi főosztályvezetővel tárgyaltunk még december-januárban, de miközben vele tárgyaltunk, akitől totál idegen volt az egész helyzet, főleg nyugalmat akart, és, hogy ne legyen ez a balhé, aközben mögötte volt legalább két olyan ember, akik már ott dolgoztak akkor már egy-két év óta. Fiatal ELTÉ-s szocpolosok vagy szocmunkások, szóval akik az ELTÉ-n ’86-tól indult képzésből jöttek. Komár Mari és Szabó Judit, akik az apparátusban beosztottként dolgoztak, és akik iszonyú nagy segítőtársaink voltak. És amikor jött az önkormányzati rendszer, tehát a fővárosi rendszerváltás, akkor még mindig Földi Mária volt a főnök, de ez a két benti ember, akikkel mi együtt gondolkodtunk, dolgoztunk, sőt, volt, amikor négyesben ültünk le, iszonyú sokat segített a helyzetmegoldásokban. Ők egyáltalán nem úgy fogták föl, hogy ez valami idegen, távoli és ezzel csak muszájból kéne foglalkozni. Egészen más koponyák voltak. Ők nem voltak hatalomban, amikor a tárgyalások zajlottak, tehát azokat befolyásolni sem tudták, de azért nagyon jó hátteret tudtak nyújtani. Ők értettek ahhoz, hogy hány forint, meg mire, meg honnan lehet megszerezni egy ágyat, hogy kell fővárosilag elintézni dolgokat.

A konszolidált alapítványi működés kezdete

Visszatérve a Menhely Alapítványhoz, ezután már nem volt kérdéses, hogy amikor ’90-’91 fordulóján el kellett készülni a ’91 évi fővárosi költségvetésnek, akkor abba be kellett építeni a Menhely Alapítvány egy éves költségvetését. Nem én állítottam össze, nem is a kuratórium, igazából a Komár Mari és a Szabó Judit agya vagy látásmódja, szakértelme kellett ahhoz, hogy nagyjából meg tudják becsülni, hogy hány forintra van szükség egy ilyen dologhoz, hogy egész évben működjön. És akkor ez be lett építve a költségvetésbe.

És innentől kezdve jön az a fordulat, hogy elkezdődtek a konszolidált kuratóriumi ülések. Persze én nagyon figyeltem arra, hogy mik a jogi előírások egy alapítványra vonatkozóan, hogy kell működnie, a kuratóriumnak hogy kell működnie, mik a szabályai, könyvelés, tehát mindaz, ami a törvényben le volt írva. És azt nem is kellett nekünk mondani, az érthető volt. Gyuris Tamás, aki vezette a Vajdát, készített egy éves beszámolót. Egy szakmai beszámolót. És javaslatokat is tett, hogy hogyan kéne tovább működtetni a Vajdát és ezt a kuratórium, ezt a szakmai javaslatot természetesen megtárgyalta.

CSZ:  Kik volt a kuratóriumban?

GyP: A kuratórium tagjai abban az időben az alapítók voltak. Még nem volt az a későbbi szabály, hogy az alapító tartson távolságot. Az alapító okiratban is ők a kurátorok. Én az egyik alapító vagyok és kuratóriumi elnök is vagyok. Ma ez már érdekesen néz ki. Az alapítók tartottak kuratóriumi ülést. Ezek lényegében szakmai megbeszélések voltak.

CSZ:  Tehát az operatív dolgokba nem szóltatok bele?

GyP: De beleszóltunk, én aztán végképp beleszóltam. A napi dolgokba persze nem, ott se voltunk. De a kurátorok ebben a szakaszban már nem foglalkoztak az intézménnyel, összejöttek mint nagyon jóindulatú szakemberek, és abszolút involváltan szakmailag megtárgyalták a Tamás elképzeléseit. De nem voltak bürokratikus menetek, mert a Tamás is közülünk való volt, egy társaság volt, tehát nem az volt, hogy igazából jelentést tett és akkor megbeszéltük.

Párhuzamos és találkozó történetek. A fővárosi hajléktalanellátás kezdetei

CSZ:  Akkor még mindig ez volt az egyetlen hajléktalanokkal foglalkozó intézmény vagy addigra már volt más is?

GyP: Nem voltak még tisztán hajléktalanokkal foglalkozó intézmények, de volt más, ekkor már volt más, csak az éppen nem volt intézmény.

Van egy melléktörténet, párhuzamos történet, ami kicsit később indul. Amikor a Déli-pályaudvaron kezdtek el demonstrálni a hajléktalanok. Ahol a Nagy Bandó András involválta magát. A Déli-pályaudvari demonstráció alkalmával szintén az előbb említett emberek, tehát Földi Mária, Komár Mari, Szabó Judit valahogy egy használaton kívüli néphadsereg laktanyát szereztek meg. Budaörsön. A Déli-pályaudvaron eleve sokkal nagyobb tömeg, 100-150 ember demonstrált. De mire ők kiértek Budaörsre, addigra voltak háromszázan. Az nagyon nagyon sok ember!

Háromszáz nagyon problematikus ember töltötte meg a budaörsi volt laktanya barakkjait. Ezek egészen penetránsak voltak, ott minden abúzus minden irányban előfordult. Ott egyébként szintén önkéntesek dolgoztak, de az egy rémtörténetté is alakult, amit most nem fogok elmesélni. Az ismert nevek közül, aki ott kezdte el a hajléktalanügyi pályafutását vagy érintettségét, az a Joli. Oross Joli adott ügyeletet a budaörsi táborban. Ugye én, aki eggyel előrébb voltam, legalábbis már hetekkel korábban voltam hasonló helyzetben, mentem ki a Jolihoz segíteni, főleg lelkileg. Hogy hogyan lehet azokat a rettenetes helyzeteket és emberi állapotokat és hihetetlen mennyiségű agressziót és borzadályt menedzselni, ami ott volt.

Az nagyjából menedzselhetetlen volt, de Joli heroikus, bóbita lélekkel heroikus küzdelmeket vívott ott. Nem ő volt ott a vezető, ő ott „csak” ügyelt, de végül is az ő vállára zuhant sok minden. Az fontos mozzanat volt, hogy akkor már megvolt a minta, hogy Menhely Alapítvány. És a budaörsi laktanyában nem volt meg az a táraság, akik egy ilyen típusú szervezetet létre tudtak volna hozni. Akkor már volt ez a minta, mi ezt javasoltuk is.

A főváros erre elvileg még akár nyitott is lett volna, de nem volt ott az az öt vagy hat ember vagy valakik, most azt is mondhatnám, hogy nem volt ott a Mezei, az Iványi, a Solt, én, ez a négy-öt ember vagy valakik, akik létrehoztak volna ott egy szervezetet. És ez azért fontos, mert ez aztán teljesen szét is ment. Minden hátrányát végig kellett nézzem Budaörsön, ami abból következett, hogy nem jött létre egy olyan szervezeti burok, egy védőburok, ami pénzügyileg, a pénzügyi folyamatokat tisztán lebonyolítja, illetve szervezetileg valahogy egy rendszert el tud kezdeni működtetni. És ennek abszolút tisztán az volt a következménye, hogy praktikusan fölrobbant az a budaörsi tábor, tehát abszolút káosz alakult ki.

Nagy Bandó András, aki azt úgy, mint egy spiritusz rektor elkezdte, egy igazi civil ember volt. Személyes civil ügyének tekintette. De mozgás volt ez, ilyen értelemben nagyon pozitív, de sose lépett el odáig, hogy egy civil szervezet jöjjön létre. És senki más.  De ez azt is jelentette, hogy ott tovább nem lehetett működni. Szétverték, egymást is, meg a laktanyát is az emberek. Bandák alakultak ki, nagyon kemény bandák. És mire megalakult a Fővárosi Önkormányzat, addigra az egyik első cselekménye az kellett, hogy legyen, hogy valahol létrehozzon egy intézményt, ahova az emberek átköltözhetnek a budaörsi laktanyából.

Akkor én már bent voltam a Fővárosi Önkormányzatnál. Már átlendültünk azon a problémán, hogy a fővárosi önkormányzat alapít vagy nem alapít intézményt. Addigra legitim kérdéssé vált a hajléktalankérdés, így egy másik megürült munkásőr laktanyába, a Bánya utcába, a Kőbányai sörgyár munkásőr részlegén szállásolták el őket. A sörgyár alatt, a volt munkásőr laktanya üresen állt, azt szerezte meg a főváros. Jogilag teljesen tisztázatlan volt a helyzet, nem a fővárosé volt az az ingatlan. De valahogy mint üres munkásőr laktanyát megszerezte a Főváros, és oda átköltöztetett mintegy 150 embert Budaörsről. Addigra már csak annyi maradt, a többiek már kiverték egymást.

És akkor tulajdonképpen az egész történetet elmondhatnám előröl, hogy a Bánya utcai intézményben sem volt semmilyen rend. De míg a Menhely Alapítványnál volt egy szerves fejlődés, a Fővárosi Tanácson kívül a négy civilszervezet, voltak önkéntesek, azok között voltak, akik ügyeltek, ezeknek egy része már ezért fizetést is kapott, és még ezzel együtt is mennyi botrány volt, a Bánya utcában erről szó nem volt. Amikor a Főváros átköltöztette a 150 embert, akkor ott nem volt senki. Bár Budaörsre odaküldött a Főváros egy nyugdíjas katonatisztet, aki ott megpróbált rendet tartani. És amikor átküldte a 150 embert a Bánya utcába, akkor a Pintér úr velük ment. A Fővárosi Önkormányzat aztán biztosított még két vagy három embernyi fizetést, a Pintér úr szerzett segítőket a maga kapcsolatrendszeréből, és ők tartották ott az ügyeletet. De ne gondoljunk szociális munkásokra, szakemberekre, hanem arra, hogy egy-egy időszakban volt egy vagy két fizetett ember. Akik mindenről kell, hogy gondoskodjanak:  ágy, víz, rend, rendőrség, fűtés. Mindenről.

Ennek tulajdonképpen modellértelme annyi, hogy emlékszem rá, hogy már tudtam, hogy egy civil szervezetet kéne alakítani. Mert a Menhely Alapítvány minden zűrjével együtt azért már úton volt, és látszott, hogy tud működtetni egy ilyen intézményt. Nem a mai értelemben, de mégis, tudott biztosítani egy működtetési környezetet. Valószínűleg Budaörssel is ezt kellett volna csinálni. És amikor nem ez történt, fölpukkadt. És amikor a válság eszkalálódott, nem intézmény alakult először, a Bánya utcában sem, hanem csak átköltöztetés történt. És minden csak akkor kezdődött, amikor már ott voltak az emberek. Annyira minden az átköltöztetés után történ, hogy még a fűtés is teljesen rossz volt. Úgy lettek beköltöztetve az emberek, hogy két nap alatt lerobbant a fűtési rendszer, és úgy kellett megcsinálni, hogy ott voltak az emberek.

Már létezett egy vízió, egy kép egy civil szervezetről. De ebben az esetben nem volt ehhez ember, emberi erő, akik összehozták volna a civilszervezetet. Viszont a Főváros már nem hárította el a dolgot. Embermentést végzett, fizikailag futott a helyzet megoldása után. Utána aztán tulajdonképpen az történt, hogy nem is alapított, mert kiderült, hogy nem is kell megalapítani egy intézményt, mert működött valamije a Fővárosnak, amiről tudtunk, de nem kapcsoltuk össze rendesen.

Működött a Fővárosnak ugyanis egy intézménye, aminek több alintézménye volt, aminek a nevére sem emlékszem pontosan, de mondjuk a Fővárosi Tanács Munkás- és Nővérszálló intézménye. Ezzel foglalkozott a Hajléktalanok Társadalmi Bizottsága, ebből az intézményből jött Ungi Tibor, akitől az egész történet elindul egyébként.

Megint egy mellékszál, de fontos. Az egész história az én metszetemből onnan indul, hogy benn ülök az Úri utcában, a Várban a Szociológiai Intézetben, és ott lakásügyekkel foglalkozom, lakás- és városszociológiával. És egyszer csak megjelenik egy ember, Ungi Tibi, egy protestáló írással, és kiderül, hogy az ellen protestálna ő és esetleg mások, hogy a Fővárosi Tanács által fenntartott munkásszállóban föl akarják emelni a lakbért. Ungi Tibor, aki sok sok évvel később majd megalapítja a Fedél Nélkül újságot. Nem él már, nagyon fiatalon halt meg.

Ez 1987-ben volt, tehát sokkal korábban, mint amiről most beszélgetünk. Hozzám irányították, mert Akadémia, Szociológiai Intézet, ott van lakás… Mi akkor már csináltuk a szociális dolgokat a Ferge Zsuzsával, azon belül is én foglalkoztam a lakásügyekkel. Tehát akkor beszéljek én a Tiborral. Egy rendkívül érdekes tárgyalássorozat zajlott le -  mélyen a pártállami rendszerben. Ez a szálló, ahol a Tibor lakott, ez a Könyves Kálmán körúti munkásszálló, az úgynevezett régi Dohánygyár épülete volt, mára ezt már lebontottak. Így aztán a VIII. kerületi országgyűlési képviselővel kellett tárgyalnom. Már úgy tárgyalnom, hogy a Tibor és én és az országgyűlési képviselő. Akkor a szocialista rendszerben az országgyűlési képviselőt mondták, hogy majd ő segíthet abban, hogy a Fővárosi Tanács mégse emelje föl a lakbéreket ezekben a munkásszállókban. És akkor ebből a megkeresésből alakult 1988-ban a Hajléktalanokért Társadalmi Bizottság, amelynek még tagja volt Bognár Szabolcs, Gosztonyi Géza, Morvai Bea, két teljesen laikus és később is teljesen laikusnak maradt fiatal közgazdász egyetemista és én.

CSZ: Még mindig csak ’90-ben vagyunk.

GyP: Igen, de azért araszolunk előre, mert közben, ahogy ezt a párhuzamos nem civilszervezeti történetet, a Bánya utcát is érintettük, ami aztán végül is hozzá lett csatolva egy létező fővárosi intézményhálózathoz, ehhez a bizonyos Fővárosi Munkás- és Nővérszállók nevezetű intézményhálózathoz, annak lett az egysége, és mint fővárosi alintézmény kezdett el működni, ha úgy tetszik, utólag még az is kiderült, hogy akár a Vajdát is lehetett volna így is működtetni, csak akkor még nem volt meg ehhez a fővárosi szándék.

De ez azt is jelenti, hogy a Menhely Alapítvány valami furcsa időpillanatban jött létre, alapítványként, de mivel az ötödik alapító a Fővárosi Tanács volt, részben fővárosi intézményként.

A feladatok bővülése

Az alapítvány’91-ben már tervezetten, konszolidáltan működött. Még mindig ugyanazok, az alapítók voltak a kurátorok. Megvolt a könyvelés, és tulajdonképpen a költségvetése is megvolt. Rendesen működött, mint egy kis civilszervezet. A fő tevékenysége az volt, hogy fenntartotta a Vajda 3-at. De emellett pénzt is osztott, segélyt osztott a Fővárosi Tanács által adott pénzből. Ha jól emlékszem 100 forintokat. A hozzáforduló hajléktalan embereknek, különösebb definíció nélkül. Ezenkívül ruhát is osztott. És valamilyen gyógyszert is osztott, osztogatott, hozzá betérő hajléktalan embereknek. De mi az, hogy hozzá betérő hajléktalan ember? Szóval hova?

CSZ: A Vajdába?

GyP: Nem, ebből egyiket se ott. Ruhát a józsefvárosi SZDSZ helyiségében kezdett el osztani. A józsefvárosi SZDSZ-nek’89 -’90-ben voltak ilyen ruhaosztásos akciói, de ez aztán az önkormányzati választások után visszaszorult. Ott volt egy ruharaktár. Ezt átvette a Menhely, és onnantól kezdve a Menhely osztott ruhát hajléktalan embereknek. Ez aztán később megszűnt. Pénzt, segélyt pedig a Menhely Alapítvány ’91-ben, az előbb említett Fővárosi Munkás- és Nővérszállók épületében, a Dózsa 152-ben kezdett el osztani.

Én ugye ekkor már bent vagyok az önkormányzatban. ’91-ben a Menhely Alapítvány elkezdte átvenni a Fővárosi Munkás- és Nővérszállókra való beutalás lebonyolítási rendjét. Az volt a fölismerés az előbb említett több szálon keresztül, tehát az Ungi Tibor típusú szálakon keresztül is, hogy van egy intézmény struktúra, ahol laknak emberek, és ez alkalmas lenne arra, hogy hajléktalanokat befogadjon. De ott mindenféle egészen más embereket találtunk. Voltak benne emberek, de nagy volt a forgás. És a bekerülést, a bekerülés feltételrendszerét, a bekerülés lehetőségét átvette a Menhely Alapítvány. Egész egyszerűen mindig voltak jelentkezők a Vajda 3-ra, meg a segély irodán is mindig voltak jelentkezők. Bőven voltak, megjelentek a Menhely Alapítvány embereinél hajléktalan emberek. Tehát regisztrálni lehetett embereket, hogy ha megürül egy hely ebben az intézmény rendszerben, akkor őket megpróbáljuk bejuttatni.

Ez iszonyú tárgyalásokat igényelt, mert ennek az intézménynek volt egy igazgatója, meg volt egy sok évtizede működő apparátusa, akik nem vették könnyedén, hogy oda hajléktalan, csöves emberek bekerüljenek. Diákoktól kezdve általában a Fővárosi Tanács intézményeiben dolgozó emberek laktak benne, nővér, pedagógus, kazánfűtő, takarítónő és ezeknek rokonai, ismerősei, bárakárki. Ez egy ilyen nem közismert lehetőség volt, nem egy nagy lehetőség, de olcsó volt, és több a semminél.

Senki nem lett kirakva, de a bekerülés újra lett szabályozva. Ez azért érdekes, mert a Menhely Alapítvány olyan tevékenységei által mint ruha osztás, pénz osztás került be a Dózsára. Ez a Dózsa földszintjén zajlott. Többszáz ember jelent meg, ez iszonyú helyzeteket jelentett, botrányokat és konfliktusokat az addig nyugodt munkás- és nővérszállóban.

Tehát a pénz-, ruhaosztás és ez a bekerülési feltételrendszer a Menhelyen keresztül. Valami új funkció nőtt ki ezekből, akkor még nem tudtuk, de most gyorsítom a dolgot, kicsit nagyot ugrok:  ezekből nőtt ki a Kürt utcai iroda.

Kisebb kanyarral egyébként, mert a pénzosztást a Menhelytől egy idő után átvette, - és egyébként jó, hogy átvette – a VIII. kerületi önkormányzat. Majd tőlük, ahol szintén nem szerették a hajléktalan segélyezési feladatot, érthető módon, átvette a fővárosi önkormányzat, és a mai napig a Fővárosi Önkormányzat osztja a hajléktalanok segélyeit.

Tehát ez így elkerült a Menhely Alapítványtól, de miközben folyt a pénzosztás, még a Dózsán - ennek a kulcs figurája Gurály Zoli volt - rengeteg ügyintézés is beindult, mert kiderült, amire addig nem gondoltunk, hogy mennyi minden hiányzik. Társadalombiztosítási ügyek,  személyi igazolványok pótlása, TAJ kártyák beszerzése, nyugdíjazási ügyek. Rengeteg ügyintézés volt, amit mai ésszel nem lehet elképzelni. Ma, amikor minden be van szabályozva és fizetve, azt nem lehet elképzelni, hogy mi munka hárult ott néhány emberre, akik már a Menhely Alapítvány dolgozói voltak. De már elkezdett kialakulni egy munkamenet is, a pénzosztáson túl ez a bizonyos erős ügyintézéses munkamenet.

Ezt aztán úgy tudtuk kihozni a Dózsáról, ahol ez folyamatos konfliktusokat jelentett, hogy a Menhely Alapítvány megvette a Kürt utcai volt népfürdő épületet. Egyrészt úgy tudta megvenni, hogy valahogy már akkor spórolt pénzt a támogatásokból, tehát amit a fővárostól kapott. Én nem emlékszem arra, hogy célzottan erre a célra kapott volna pénzt, és úgy tudom, hogy nagyon alacsony áron adták oda. Viszont alkalmassá kellett tenni, és az sokkal nagyobb pénzbe került. Pályázati pénzbe.

És akkor oda át tudott menni az ügyintézés. A pénzosztás elment az önkormányzatok irányába, és az ügyintézést áttelepítettük a Kürt utcába. Akkor lényegében ez a két alapegysége működött a menhely alapítványnak. Tehát a Vajda 3 és a Kürt utca. Ami még harmadikként volt, az egy lakás a Baross utcában, ahol az irodát alakította ki az Alapítvány. Ezt egész egyszerűen használatba kapta, a mai napig használja. Nem egy nagy lakásról van szó. Majd évekkel később, emellé a használatba kapott lakás mellé, saját pénzből, nem pályázati pénzből megvette a mellette levő lakást. És ott kialakította az irodán túl a diszpécser központot. De ezt nem csak irodának használta az alapítvány, hanem itt zajlott a személyes gondozás is. Azokkal a hajléktalanokkal itt foglalkoztak a – most már – szociális munkás munkatársak, akikkel hosszabb ideig, intenzívebben, személyre szólóan foglalkozni kellett. Tehát azokkal külön ide jártak és itt folyt a gondozás.

Nem nagy tömegek, de ez mindig is külön volt. Külön volt azok, akik a Vajdán laknak, ott persze az ottaniak foglalkoztak velük. Külön volt, akiknek az ügyeiket intézték, és külön voltak azok, akikkel hosszabb gondozási folyamat volt, akárhol is laktak. Lakhattak az utcán, szívességi lakásban, egy menhelyen valahol később. Ez teljesen független ettől.

Tehát indultunk a Vajdából, mint menhelyből, rögtön utána kezdődött a pénzosztás, és azzal összekapcsolódott az ügyintézések. Ez még változó helyszínen, ami aztán majd megérkezik a kilencvenes évek közepén a Kürt utcába, már nem pénzosztással, hanem ügyintézéssel. És folyik egyfajta személyes gondozás, szintén az első évektől a Baross utcai irodában, mint gondozási központban, de még ott nincs diszpécser központ.

És ami aztán nagyüzemmé válik, nagyüzemi a Menhely értelmében, az részben a Vajda, részben a Kürt utca és aztán kicsit később lesz a Diszpécser, meg egyéb funkciók.

Koncepcionális viták – változások a működésben

Még a Vajdához vissza kell mennem. Mint említettem, évente kétszer biztosan volt kuratóriumi ülés. Szakmai megbeszélések voltak, és volt is mit megbeszélni, ha csak az előbb említettek mindenféle borzadályait vagy kérdéseit elképzeljük. De az egyik nagyon lényeges a sok megbeszélést követően az volt, hogy a Vajdát még a kilencvenes évek első felében átállítottuk idős, beteg hajléktalanok befogadó helyévé.

Ez még azelőtt volt, hogy bármilyen szabály vagy jogszabály körülvette volna ezeket a történeteket. Elkezdett elmúlni az a kezdeti zűrzavaros szakasz, és ez nem sok sikerélményt jelentett, nem voltak tiszták a célok, hogy így mondjam. Különböző koncepciók is futottak az alapítványon belül, és végül arra jutottunk, hogy megpróbáljuk a legvédtelenebb embereket megfogni vagy befogadni, akikről azt tapasztaltuk a saját működésünk során, hogy a hajléktalanokon belül is mindig hátra szorítják őket az erősebbek.

Nagyon sok vita volt ekörül a változás körül. Ugyanis a másik nézet az volt, és ez azért érdekes, mert ez a Kürt utca felé vitte a dolgokat aztán, hogy jó, persze, aki már reménytelen és idős, beteg, azt persze jó, ha ilyen óvó menhelyként befogadjuk. De igazából az lenne a feladat, hogy minél előbb elkapjuk az embert, hogy ne hosszútávon legyen hajléktalan.

A szakmai stáb megoszlott, de az egyes emberek is változtatták a nézeteiket. Ezt úgy kell elképzelni, hogy például Gyuris Tamás letette a voksot amellett, hogy valami olyasmit kell működtetni, ami minél előbb elkapja a hajléktalan embert és kisegíti ebből a helyzetből, hogy ne legyen hosszan hajléktalan, mert akkor már nem lehet semmit csinálni. De ezzel együtt ő volt az is, aki ezt a másik koncepciót, ezt a másik végletet is előhozta. Hát igen. Mert a probléma az ott volt. De ezen nagyon sokat lehetett vitatkozni. A kuratórium is, meg a stáb, meg a Gyuris nagyon hosszan vitatta, amíg ez a jelentős funkcionális változás bekövetkezett.

És ezzel elkezdődött egy új működés a Vajdán. A fölső részen, ha megürült hely, elkezdtünk olyan embereket befogadni, akik idősek és betegek. Ez valószínűleg kiszorító hatást gyakorolt a nem idős és beteg még bent tartózkodó hajléktalanokra.

Közben a Vajda alsó részén, a pince traktusban, ami egy teljes inferno és penetrancia a mai napig, ott meg elkezdett a Menhely egy klasszikus, mai szóval élve menedékhelyet működtetni. Egy úgynevezett egynapos, mindennap este sorban állós, beengedős rendszert. Tehát egy kettős rendszert kezdtünk el kialakítani, ami igazából egy hármas. A fölső szinten tulajdonképpen állandó helyek, állandó lakók vannak, idősek, betegek. Az alsó szinten meg mindennap sorban állós éjjeli menedékhelyes működésre álltunk át. És van egy harmadik szárnya is a Vajdának, ahol nem napi, hanem hosszabb, állandó tartózkodásra szolgáló helyet biztosítottunk, nem föltétlen idős és beteg, hanem akár dolgozó embereknek, akik szintén hajléktalanok. És különböző variációk voltak: ilyen a már említett Bagolyvár, ahol külön kis rész, ott voltak családok, szóval az ilyen krízis hely volt. Vészkrízishely.

Ez jelentősen megváltoztatta a Vajda egész célját, működését a kezdetiekhez képest. És aztán később a Menhely ezt a fajta működést hivatalosan is, hajléktalanok idősek otthonává akkreditáltatta a fölső szintet.

A Menhely tipikusan az a szervezet volt, és mind a mai napig az, amelyik előbb csinált valamit, és aztán a törvényhozók, jogszabályalkotók részben mintát vettek arról a valamiről és aztán betették a törvénybe. A hajléktalan idősek otthonához is innen vették a mintát. És akkor később a Menhely is beállt ebbe a hivatalos sorba, „jó akkor ezt hívjuk úgy, és akkor erre kap finanszírozást”. De maga az az elképzelés a kezdeti hőskorszaki tapasztalatokból jött, hogy ezt kéne működtetni.

A feladatsorokban még gyorsabban araszolva a Kürt utca alapvetően ügyintéző irodaként kezdett működni, amellett, hogy nagyon hamar megnyitottunk ott egy csomagmegőrzőt is nem lényegtelen melléküzemágként, ami szintén az első ilyen szolgáltatás volt, ma sincs túl sok. Csomagmegőrzőre is szükségük van a hajléktalanoknak. És aztán egy idő után odaköltözött a Kürt utcába a Fedél nélkül szerkesztősége, ami ugye nem csak egy szerkesztőség, hanem terjesztők és alkotók, hajléktalan emberek összejövetele és rengeteg velük való foglalkozást is jelent. Itt egy nagyon nagyüzemű és hosszú évek alatt kicsiszolt ügyintézési szolgáltatás alakult ki.

Ne is legyen az ember hajléktalan vagy ne legyen hosszan hajléktalan, de ha már egy csomó papírját elintézzük, meg segélyhez is próbáljuk juttatni, meg rendbe tesszük a nyugdíját, meg sok minden ilyent, akkor már lehet, hogy bele se csúszik olyan nagyon a hosszútávú hajléktalan létbe. Tehát ehhez ez is hozzátartozott.

És itt említem meg, hogy nem tudom, hogy melyik jogszabály alkotta meg a nappali melegedők normatív finanszírozása típusú lehetőséget. De azt tudom, hogy, a Kürt utca működéséhez képest sokkal sokkal később született meg az a jogszabály, hogy nappali melegedő, meg nappali melegedők finanszírozása. És akkor részben nappali melegedővé akkreditáltatta magát a Kürt utca. Ami új karaktert hozott be. Mert ugyan addig is lehetett fürdeni és mosni, de ez már a nappali melegedőnek egy kötelezően nyújtandó szolgáltatása. Ugyan addig is le lehetett ülni a Kürt utcának a nem ügyintézős termében, de ilyen ücsörgési lehetőség, az már a nappali melegedő kötelező szolgáltatása.

Talán viszonylag könnyen lehetett beletenni, belefaragni, hogy a Kürt utca az egy nappali melegedő. Amit semmiképp nem akartunk és a mai napig nem is úgy van, semmiképp nem akart a Kürt utca nappali melegedővé válni, és szerencsére nem is vált azzá. Mert  az más.

Miután a Kürt utca nagyon nagyon sok ügyintézést csinált, számokban is nagyon sokat, ezért külön megállapodást kötött a Főváros a Menhellyel és még néhány más szervezettel is, a Menhely Kürt utcai ügyintézős munkájára. Tehát ezt az ügyintézési tevékenységet, a Kürt utca elszámolásilag is a Fővárosi Önkormányzat megrendelésére végzi.  A Kürt utca annyira nem akart hajléktalanok nappali melegedőjévé válni, hogy egy idő után, amikor már láttuk, hogy mennyire működik, akkor tulajdonképpen népirodává akartuk alakítani. Egy ilyen n plusz egyedik típusú népirodává. Tehát, hogy vannak a családsegítő központok azoknak, akiknek van lakcímük, lakóhelyük, illetőségük és így tovább. És mindazoknak, akik illetőség nélküliek vagy illetőségi problémák vannak, azoknak az ügyeit a Kürt utca csinálja. Ezt eléggé meg is közelítette.

Sőt, mi gondoltunk volna arra is, de ez már egész egyszerűen fizikailag nem fért bele a Kürt utcába, hogy nagyon sok nagyon szegény embernek is segítő helyévé váljon. Még ha nincs is illetőségi problémájuk, csak elhajtják őket vagy nem találnak be a gyerekjólétibe, akkor még inkább a CSSK-k világába, vagy ott nem találják meg a szociális boldogulás útját. De ez nyitás már kapacitásilag nem fért rá a Kürt utcára.

Az ügyintézést 2010-ből visszanézve persze rettentő nehéz elképzelni, úgy, hogy közben, tehát az elmúlt 20 év alatt, a kilencvenes évek elejétől most ha haladnánk előre, nyíltak különböző átmeneti szállók, elkezdett kialakulni egy fővárosi hajléktalan ellátó rendszer, amiben laktak emberek stb., de ügyintézés csak a Kürt utcában volt. Tehát évekig mindenhonnan, minden szegmensből odajártak az emberek intézni az ügyeiket. Ez ma már szerencsére nem így van. Ma már nagyon sok hajléktalan szállón vagy menhelyen vagy nappali melegedőn is elég sok ügyet elintéznek, de ez évekig úgy volt, hogy mindenhonnan oda küldték, hogy ott intézze az ügyeit. Mert mindenhol csak ügyeletesek voltak, vagy nem foglalkoztak az ügyintézéssel.

Tehát ez nagyon más helyzet volt. Ma már ez szerencsére nem így van, de attól még a Kürt utcának így is van bőven ügyfele. Tehát ez egy nagy, fontos üzeme volt, nemcsak az alapítványnak, hanem az egész ellátó rendszernek.

És akkor még azt is el kell mondanom, hogy a Menhely Alapítvány a spórolt pénzből megvásárolt egy családi házat is. Részben távlati befektetésként is, hogy később esetleg eladja vagy hasznosítsa. De mind a mai napig nem hasznosította, hanem a Kürt utcából oda kihelyezte a rendkívül megnövekedett ügyfélforgalom egy részét, tehát egyfajta filiáléja lett a Kürt utcának, ahol önállóan elkezdték intézni a hosszabb, bonyolultabb társadalombiztosítás, nyugdíjazás ügyeket, és az utazási jegyek, utaztatási ügyek is az ügyintézés tartoznak. Sokszor jegyet kell adni ahhoz, vagy félig finanszírozni valakinek a MÁV jegyét, hogy a születési anyakönyvi kivonatát vagy egy iskolai bizonyítványt vagy valamilyen ügyintézéshez szükséges papírját beszerezze, és hát nincs pénzük az embereknek. Akkor ott kialakult ez a fajta támogatás illetve leginkább a nyugdíj és társadalombiztosítási hosszabb ügyek intézése.

Kőbányán a Mádi utcában, működött ez az iroda, ma már a Könyves Kálmán körúton működik. Tehát így szét is osztódott, mert már a Kürt utca nem bírta helyben, tömegben, meg kapacitásban. Ehhez nyugalom kell. Ez odafigyelős aprómunka, sok időt igényel. Teljesen ráfizetéses. De rengeteg nyugdíjügyet sikerült elintézni.

És akkor még mindig a feladatsorban araszolva: ’96-ban, ’97-ben jött létre a diszpécser szolgálat. Maga a gondolat teljesen triviális volt. Egész egyszerűen, hogy tudjuk irányítani a hozzánk forduló hajléktalanokat, hogy hol van üres hely? Ezt csak úgy tudjuk, ha telefonon esténként megkérdezgetjük. Tehát maga az aprómunkája ennek rengeteg, de maga az igény vagy a gondolat az az utcán hevert.

Az új önkéntesek megjelenése

Önkéntesek meg részidős emberek lettek erősen befogva. Azaz addigra a Diszpécser szolgálat már másképp is működött, mint a többi hely. Nem egy kötött stáb üzemeltette, hanem diákok, szocmunkás hallgatók. A diákok ösztöndíjat kaptak. És így alakult ki a diszpécserszolgálat.

És akkor, amivel még bővült a Menhely Alapítvány tevékenysége, amit még ötletnek szántunk a diszpécser szolgálaton belül az a „bónos” rendszer. Maga az, hogy kell egy telefonközpont trivialitás. Egyébként rengeteg nagyváros erre nem jön rá. Hozzánk jártak és utánunk jött létre egyébként Párizsban, Berlinben a diszpécser központ, tehát ez nem volt mindenkinek ennyire magától értetődő. Fura, triviális, de azért nem olyan egyszerű megcsinálni.

De az új ötlet volt, hogy télen lehetne helyeket szerezni a piacon, működő munkásszállókon hajléktalan emberek számára, úgy, hogy azok fizetnek. Tehát maguk a hajléktalan emberek is fizetnek, ha tudnak, de azért kapnak hozzá támogatást, tehát mondjuk a felét kifizeti a Menhely Alapítvány. És így az úgynevezett, éjjeli menedékhelyekről meg lehet hirdetni egy ilyen lehetőséget, éjjeli menedékhelyeken, tömegszállásokon lakó emberek, hogy tulajdonképpen erre van pénze, dolgozik, csak az egészet nem tudja kifizetni. Ha mi odaadjuk a felét a szállónak, és neki csak a másik felét kell kifizetni, akkor átmegy munkásszállóra. És így százas nagyságrendben tudunk kihozni embereket, és akkor mások be tudnak menni az éjjeli menedékhelyekre, ez az úgynevezett „bónos rendszer”, ez egy új kezdeményezés.

És ez a diszpécser bázisán jött létre, mert ők vannak kapcsolatban minden nap az éjjeli menedékhelyekkel, tehát onnan ezt abszolút koordinálni lehet, és le is lehet bonyolítani.

Aztán később a VIII. kerületi önkormányzattal sikerült megállapodni a Práter utcai nappali melegedőről, ami viszont már egy igazi nappali melegedő a VIII. kerületben. Icipici kis intézmény. Nagy hangsúlya volt az ügyintézésnek, de azért ez nem olyan ügyintézés, mint a Kürt utcában. Kezdetektől normatívával működik ez a részleg.

Nem sokkal a diszpécser szolgálat bevezetése után a Menhely elkezdte működtetni a krízisautót. Egy olyan időszakban, amikor még egyáltalán nem volt utcai szociális munka. Még benne se volt a törvényben, tehát nem hogy normatív finanszírozása nem volt, hanem még jogszabályban sem szerepelt ilyen szolgáltatás, de már működtek utcai szolgálatok. Több is a fővárosban, tehát több szervezet működtetett utcai szolgálatot. És miközben több szervezet működtetett utcai szolgálatot, aközben kiderült, hogy vannak ellátatlan területek, vagy területközileg kell mozognia egy autónak.

És az utcai szolgálatok mellett mindenképp kell egy autó, ami arra szolgál, hogy a lakosság fölhívja a diszpécser szolgálatot, és akkor ki kell rohanni egy autónak, és ott intézkednek. Ez abszolút kötődik a diszpécser központ létrejöttéhez, tehát időben visszaugrunk. Mert a tevékenységlistát azzal akartam folytatni, hogy miközben még a diszpécser központtal együtt létrejött a krízisautó, utcai szolgálata nem volt a Menhely Alapítványnak. De aztán létrejött ez a Práter normatíva alapján. És mikor aztán normatív finanszírozású lett az utcai szolgálat, akkor a Menhely is létrehozta a maga három utcai szolgálatát. 2004-ben, mondjuk. Részben a Práter utcai nappali melegedőhöz kapcsolódva, részben a Kürt utcai irodához kapcsolódva. Ezek az utcai szolgálatok nem kisebb területen adnak szolgálatot, mint a VII., VIII. és részben a IX. kerület. Ez meg is látszódik ezeken a kerületeken, tele vannak csövivel. Ezek ilyen normatívás utcai szolgálatok.

Akkor most azon kellene gondolkodnunk, hogy a nagyon sok érdekesség mellett 2008-ban létrehoztunk egy marha nagy csomagmegőrzőt a Vajdahunyad utcai hangárban. A mai napig sorbanállnak, fullra tele van, várakozólisták vannak. Egy 150-200 fakkos, óriási csomagmegőrző jött ott létre.

Bővülés, növekedés

Soha nem volt olyan a Menhelynél, hogy évről évre bővülni akart volna. A Menhely soha nem akart bővülni. Ez nagyon fontos stratégiája az alapítványnak. A Menhely létrehozta mindazt, amit én most nagy nehezen elsoroltam. De ha a budapesti hajléktalanellátó szervezet egészét nézzük, ez nem sok, ez nagyon kevés funkció. És nem is akart soha növekedni. Ezek úgy jöttek, hozzátapadtak. A Menhely szolgáltatás struktúrája bizonyos szempontból nagyon kicsi, csak néhány dolgot csinál, de ezekkel mindig nagyon fontos vagy nagyon nagy problémába nyúl bele. Ilyen ez az ügyintézéses felület, aztán az egész diszpécser központos szervezéses krízisautós dolog… Emellett ugye ezer más tevékenysége is van a Menhelynek, továbbképzések meg teamezések, utca teamek, fapad-teamek.

CSZ: Akárhogy is nem akart növekedni a Menhely, de nekem az az ív rajzolódott ki, hogy volt az elején valami, ami önkéntesekkel működött és ágyakról szólt, és most van egy intézményrendszer, ami mit tudom én hány intézményről szól, és nagyon sok embert foglalkoztat bérért plusz az önkéntesek…

GyP: Sok. Most sok ember dolgozik. Most mindenkivel együtt, hát én ezt nem tudom pontosan, de mindenkivel együtt egy olyan… nem lehet ezt jól megválaszolni… egy olyan 50 fizetett ember dolgozik a Menhely Alapítványnál. Ezt azért nem lehet jól megválaszolni, mert teljes munkaidős, részmunkaidős, ösztöndíjas, a legkülönbözőbb módon foglalkoztatottak vannak.

A Menhely Alapítvány mint szervezet két évvel ezelőtt egy nagyon fontos döntést  hozott. Nem mint hajléktalan ellátó szolgáltató központ, hanem mint alapítványi szervezet. A támogatások, szponzorálások maximális növelése, és a kiadások vagy költségek korábbihoz képest is maximális csökkentése. És ennek a legeslegfontosabb feltétele az önkéntesekkel való együttdolgozás. Ma már nagyon jelentős az önkéntesek részvétele az alapítványban. 100-150 önkéntes végez jelentős munkát a Menhely Alapítványnál. Minden területen. De hát ehhez az is hozzátartozik, hogy például - nem említettük azt a tevékenységet, amit én személy szerint rendkívül nem szeretek, de összefügg a finanszírozással, meg rendszerrel meg mindennel, - az elmúlt két év során, eufemisztikus módon teadélutánnak hívják, de végül is etetés, élelmiszer osztás is kezdődött a Kürt utcai egységben. Alapvetően normatív finanszírozási, tehát finanszírozási okokból, ez jelentősen növeli az alapítvány bevételeit. Ezt például százszázalékosan önkéntesek csinálják. De sok másban is önkéntesek segítenek az alapítványnál.

Az alapítvány és a jogi környezet

CSZ: Amikor a szabályozásra meg a jogi környezetre utalsz, akkor ezeknek a Menhely ki van neki téve mint áldozat másrészt meg ugye önmaga is próbál hatni erre a szabályozásra. Ez így van?

GyP:  A történet inkább arról szól, hogy lehet, hogy voltak hatni akarások is, de nagyon sokszor a minisztériumban ülő döntéshozók bizonyos Menhely Alapítványos szolgáltatásokról vették a mintát. Tehát nem feltétlenül kilincselés, hatni akarás. Például teljesen egyértelmű, hogy a diszpécser szolgálat, az így ahogy van, a Menhelyről lett lekottázva. Már vannak megyei vagy regionális diszpécser központok. Ezekben a Menhely példa állt rendelkezésre. Egyébként a Menhely segített is abban, hogy ezek működjenek, betanuljanak. A mai napig összefogja ezeket szakmailag. És nagyon fura módon magát az úgynevezett gondozási központ fogalmat, az egészet gondozási központnak hívjuk a Kürt utcával, mindennel együtt, ezt is átvették a jogszabály alkotók.

A Fővárosi Önkormányzat folyamatosan támogatta azokat a bizonyos speciális feladatokat, tehát az ügyintézést a Kürt utcában, a diszpécser központot és a krízisautót természetesen. A Kürt utcánál említettem, hogy nagy dilemma volt, hogy akkreditáltatjuk-e nappali melegedőként, de akkreditáltattuk azzal együtt, hogy fönntartottuk a sajátos tevékenységét, hogy az ne legyen olyan nappali melegedő. A diszpécser központ nem részesül normatív támogatásban és ezt a Menhely nem is akarja. Miközben betették a jogszabályokba, nem is akarja hivatalos diszpécser központként elismertetni. A krízisautó, amelyik kiemelt szerepet visz Budapesten az utcai ellátásban a mai napig nincs akkreditáltatva mint utcai szolgálat. Mert egy dolog, hogy mintát vesznek a jogszabályalkotók bizonyos szolgáltatásokról, másrészt azonban a Menhely Alapítvány szerintem okkal és joggal fél attól, hogy a végül is kialakuló jogszabályok azok olyan megfogalmazásban olyan kötöttségeket jelentenek, amelyek a Menhely Alapítvány által végzett szolgáltatásokat eltorzítják, ha a jogszabályokhoz és nem a kialakított szolgáltatási módozatokhoz akar igazodni.


CSZ:  Nagyon sok mindenről nem beszéltünk, de most mégis le kellene valahogy zárni. Egyfajta értékeléssel. Függetlenség, civil lét, szolgáltatásnyújtás normatív támogatással, és még a pályázati pénzek nyújtotta lehetőségeket és csapdákat még nem is említettük. Mit gondolsz, ez jó, csak így lehetett, vagy lehet, hogy akkor az ilyen típusú működés ideje lejárt, és most már akkor át kéne adni, mert már ki van dolgozva. Ugyanakkor még mindig ott van az a sajátosan szoros viszony a Menhely Alapítvány és a főváros között.

GyP: A kérdés személy szerint is nagyon nehéz számomra, mert én egyszerre vagyok a Menhely Alapítvány elnöke, a most vázlatosan, mégis rettentő hosszan elmondott hiányos történetben is nagyon benne vagyok. De másik felemmel meg egy Fővárosi Önkormányzati intézménynek is, méghozzá egy nagy fővárosi intézménynek vagyok a szakmai vezetője.

CSZ: Ez így nagyon egyszerű, mert látod mind a kettőt. A civilt és az államit is.

GyP: Látom mind a kettőt, de ugye, ha én azt mondanám, hogy egy civil szervezetben lehet csak jól dolgozni, akkor ma le kéne mondanom a BMSZKI szakmai vezetéséről. Vagy akár fordítva.

Az a probléma, hogy én eredendően hiszek a civilszervezetekben, de ez egy más típusú elindulás. Akármekkora is a függőség, azért vagy az önállóság vagy az önállóság érzete energiákat tud fölszabadítani. Arról most nem is beszélve, hogy hétköznapi tapasztalatom, hogy vannak emberek, akik egyszerűen jobban szeretnek és emiatt jobban is tudnak dolgozni civilszervezetekben. Én nem gondolom, hogy egy önkormányzati szervezetben rossz dolgozni, de azt gondolom, hogy egy rosszul vezetett önkormányzati szervezetben rossz dolgozni, és ma még az önkormányzati szervezetek nagy többsége más filozófia alapján vagy más rugókra működik, semhogy az emberek feltétlenül jól érezzék magukat benne. De azt is gondolom, hogy egy civil szervezetben is kell, hogy legyen fegyelem meg összetartás meg sokminden. Én nem hiszek abban, hogy így általában a civilszervezetek kreatívak és a nem civilszervezetek nem kreatívak, mert mind a kettőnek az ellenkezőjét is látom.

De egész egyszerűen azért mondom, hogy szükség van civil szervezetekre, mármint, hogy ilyen ellátó típusú civil szervezetekre is, mert egész egyszerűen szükség van a sokszínűségre, sokféle elindulásra. És ehhez bizonyosfajta önállóság sem árt.

De van egy más része is ennek a civilszervezeti dolognak. Én például azt gondolom, hogy egy egész más síkja is van. Tehát én, aki dolgozom egy önkormányzati intézményben is azt gondolom, hogy egy önkormányzati intézmény alapvetően világnézetileg semleges. Ez a dolga. Ez azt is jelenti, hogy a benne dolgozók nagyon sokféle világnézetűek lehetnek, de maga a szervezet semleges. De én szeretem azt, hogyha vannak olyan emberek, akik mondjuk úgy érzik jól magukat, hogy egy bizonyos világnézet alapján szeretnének dolgozni. Ezt nem biztos, hogy megtehetik egy világnézetileg semleges intézményben. Tehát én azt rendben levőnek tartom, hogy különböző egyházak, vagy különböző vallású, különböző világnézetű emberek a maguk világnézete szerinti emberekkel, ugyanazt a világnézetet vallva csinálnak egy ellátást. Különösen, ha jó esetben ezt nem követelik meg az ügyfelektől.

A Menhely Alapítvány ilyen szempontból világnézetileg elég erősen egységes szervezet. Benne van ez a honlapon is szereplő alapelvek nevezetű dekrétumban. Például hogy a Menhely Alapítvány, én azt személy szerint nagyon fontosnak tartom, akár az országos akár a budapesti hajléktalan ellátáson belül, hangsúlyozottan világi szervezet. Mert ezen a területen, akár a szociális, de a hajléktalan ellátás területén nagyon sok szervezet működhet, amelyik valamilyen vallás vagy valamilyen egyéb világnézeti alapon működik, ami nagyon helyes. Csak kell azoknak az embereknek is munkahelyet, lehetőséget biztosítani, akik nem tartoznak semmilyen valláshoz, vagy legalább is nem úgy akarnak dolgozni, hanem egy világi szervezetben akarnak működni. Egy világi, de nem állami szervezetben.

Az alapítvány és az állam, az alapítvány és a civil társadalom

Ugyanakkor az is igaz, hogy a Menhely Alapítvány hangsúlyozottan azok közé a civilszervezetek közé tartozik, amelyek nagyon erősen függnek az államtól, az önkormányzattól, a politikától. Nem tudott ettől függetlenné válni. Nem talált piaci szponzorokat. Amit elmondtam, nem túl nagy ez a tevékenységcsokor, de azért elég sok pénzbe kerül ahhoz, hogy a magyar magánpiacról nem finanszírozza meg senki. De ha valaki nagyon megfinanszírozná, ami persze csak egy elvi lehetőség, hát lehet, hogy akkor meg attól lenne függő. Lehet, hogy az is kérne valamit cserébe, amit a Menhely Alapítvány nem szeretne.

Ennyiben, ezek miatt a függések miatt rendkívül sérülékeny. Az előnye biztos hogy az, de ez nem feltétlenül a civilségből adódik, de biztos, hogy az nagyon sokat hozzáad, hogy erős identitással tudnak hozzá kötődni a benne dolgozók, tehát a magukénak érzik. Annyira erős az identitás, hogy a Menhely Alapítványban hihetetlenül, riasztóan alacsony a fluktuáció, tehát jelentősen sok ember van, aki alapítás óta vagy nagyon régóta dolgozik benne. Csak azért nem olyan sokan, mert folyamatosan nőtt a létszám. De van egy erős identitásuk.

De nem szeretnék itt ódákat áradozni a civilségről, mert ugyanakkor, még mindig nem kapcsolva ki a magnót, én azt gondolom, hogy fontos része akár a civilség fölvetésének a Menhely Alapítvánnyal kapcsolatban, hogy mindig csak félig volt civil. Tényleg lényeges, hogy a Fővárosi Tanács illetve a jogutódja a Fővárosi Önkormányzat benne van mint alapító. És rendkívül fontos az, egész egyszerűen azon keresztül, hogy én tizenkét éven keresztül egyszerre voltam az Alapítvány kuratóriumi elnöke és a Fővárosi közgyűlésben a szociális bizottság elnöke. Emiatt a Menhely Alapítvány óhatatlanul vagy védelmet élvezett bizonyos szempontból vagy a benne dolgozók legalább úgy érezhették, hogy egy védett helyzetben vannak.

Én magam nem gondolom, hogy bármilyen részrehajlás lett volna, de ezt ítélje meg más. Én most csak azt akarom mondani, hogy magában a szervezetben benne dolgozás, az lélektanilag védett helyzetet jelentett azáltal, hogy a szervezet elnöke az egyben a Fővárosnál egy fontos helyi politikus. És azért ez különös helyzetet jelent egy civil szervezetnél. Tehát, hogy úgy lehet önállóan benne létezni, hogy egyben védettnek is lehet éreznie magát az embernek, és ez biztos, hogy az elmúlt években is változott, és az nem kétséges számomra, hogy az elkövetkező percekben is változni fog. De ilyen példákat rengeteget láttam a világban egyébként. Ugyanezt a felállást. Úton útfélen beleütköztem. Nem volt olyan, ahol ne ütköztem volna bele, nem egy nagyon ritka eset ez. Sőt azt kell mondanom, hogy viszonylag gyakori, legalább is a hajléktalanellátás területén nagyon gyakran, mert valahogy a politika is, meg a városok is különös riadalommal veszik körül ezt a hajléktalan helyzetet. Ezért valahogy a hajléktalanokkal foglalkozó szervezetek vezetői, nem ritkán pontosan ugyanígy ott vannak a helyi politika valamilyen bizottság vagy valamilyen polgármester körüli posztján vagy helyén. Valahogy ez így működik. De azért nem minden hajléktalan ellátó civil szervezet vezetője bizottsági elnök jelen pillanatban sem, de van ebben valami furcsa.

CSZ: Egy utolsó kérdés. Egyáltalán feltűnt-e a Menhely Alapítványnak, hogy történt valami a nonprofit szektor szabályozás terén a húsz év alatt? Vagy föl se tűnt, mert a szociális törvény tűnt föl, meg a normatív finanszírozás kialakulása, meg bejöttek az uniós források meg ilyesmi. De az, hogy van 1%, meg van NCA, szóval, hogy az alapítvány valamilyen szinten egy szektor a része, ez számotokra lényeges, vagy teljesen közömbös?

GyP: Nagyon könnyen tudok válaszolni, csak két teljesen különböző síkon, de nagyon egyszerűen válaszolok. Az egyik, hogy a civil szektor szabályozási és finanszírozási környezete - az 1%-ot említetted, az adományozási szabályok változása, a jogi változások, az alapító okirattal kapcsolatos változások, az összeférhetetlenség kérdései -, rengeteg ilyen változás volt, ezekre én azt tudom mondani, hogy jelentős hatást nem gyakoroltak a Menhely Alapítvány elmúlt húsz évére, de jó-rossz hatásokat igen. Valamelyik jót, valamelyik bonyolította, bosszantotta, nehezítette, rosszította. Ez az egyik.

De, ha nem a szabályozást és a finanszírozást nézem, hanem a civil szektornak, mint valóságos környezetnek a változását nézem, akkor azt kell mondanom, részben nagyon sok gondja volt a Menhely Alapítványnak azzal, hogy magában a hajléktalan ellátó hálózatban számos civil szervezet jött létre és működik az elmúlt években és az ezek közötti viszonyrendszer olykor penetránsan rossz volt, rivalizáló és olykor ellenséges is. Ebből számos probléma adódott. De ugyanakkor a Menhely Alapítvány az egyike azoknak, akik megpróbálják összetartani az utcai szolgálaton, a diszpécser szolgálaton, számos varázsláson keresztül a szektorban dolgozó civil szervezeteket.

És ugyanakkor ez, a kezdetekhez képest minden konfliktussal együtt is egy hihetetlenül jól alakuló környezet olyan szempontból, hogy a kezdeteknél egy-két ilyen civil szervezet volt egyáltalán. Az, amikor már sokan vannak és ugye veszekednek olykor, de azért a Menhely Alapítvány enélkül levegőt se tudna venni. És ha még azokat is hozzáveszem, amelyek nem a hivatalos hajléktalanellátós civilszervezetek, hanem a legkülönbözőbb alternatív kezdeményezések, hol civil, meg egyesület, hol még nem is alakultak egyesületté vagy alapítvánnyá, még csak félig léteznek vagy éppen formálódnak, tehát a legkülönbözőbb civil, nem föltétlenül hajléktalanellátós iniciatívák nélkül már létezni sem tudna a Menhely Alapítvány. Az önkénteshálózat, a Menhely Alapítvány egész környezete, rettentő sokat számít, benne élünk a fővárosi civil, tág értelemben vett civil hálóban. Itt lobbi szervezetek vannak, érdekvédelmi szervezetek vannak, most már a hajléktalanoknak, tehát maguknak az érintetteknek is van több szervezetük. Vannak a legkülönfélébb kulturális és emberijogi és legkülönbözőbb szervezetek, akik abszolút biztos környezetet jelentenek a Menhely Alapítványnak és enélkül egyszerűen már levegőt se tudnánk venni.

 


Csongor Anna

Alternative flash content

Requirements