Történetek

Ülök a Balatonban. Alattam puha, lágy iszap. A víz elképesztően kék, néhány árnyalat választja el csupán az ég kékjétől. Meleg délután mászik a strand felett. Gyerekkoromban fürödtem így, nem a Balatonban, oda sosem jutottunk el, dehogy, a nagyanyám bádogkádjában, amit hosszas unszolásra húzott elő a pottyantós budi melletti tárolóból.

A kád hatalmas alkotmány, a kút hordóban melegedő leve mellé mami egy egész katlan vizet forral, de így is csak az alsó tíz centit tudja megtölteni nekem. Ha feltérdelek, és kikukucskálok a pereme felett, ugyanazt a kék eget látom a fenyőfák zöld lombján túl, mint most. Gyantaillat úszik a forróságban, s a bádogkád pereme alatt sorakozó kerek szögecsek az űrhajóm irányítógombjai. Indítok, a rakéta felszáll, kering az égen. Gyerek vagyok, minden lehetséges. Imperialista hajók támadnak rám, de lelövöm őket. Győztünk! Elfordítom az egyik gombot, azonnal adagolja a ragadósan édes, piros fagylaltot. A másik üvegtetőt borít fölém, hogy víz alá merülhessek a járművemmel. Lusta, szürke halak bámulnak irigykedve odalenn. Nem a tengert képzelem magam elé, hanem a Balatont.

Ülök a vízben, alattam puha, lágy iszap. Körülöttem felnőttek nevetgélnek, lubickolnak. Egy egész csapatra való hajléktalan. Van, aki most látja életében először a magyar tengert.