„Mintha mindannyian ugyanannak a hatalmas történetnek a részei lennénk.”
interjú Takács Normannal, az év „Év Önkéntese 2025.” díj nyertesével
Takács Norman évek óta önkéntesként segíti a Menhely Alapítvány munkáját, elsősorban a Fedél Nélkül számára készített interjúival. Írásai mögött alapos felkészülés és valódi kíváncsiság áll, beszélgetései pedig sokszor új nézőpontokat adnak az olvasóknak. Az „Év Önkéntese 2025.” díj kapcsán beszélgettünk vele arról, hogyan került hozzánk, mit jelent számára az interjúkészítés, és arról, milyen tapasztalatokat szerzett a munkája során.
Mikor és hogyan kerültél kapcsolatba a Menhely Alapítvánnyal, és mi motivált az önkéntességre?
Nagyjából két éve jelentkeztem önkéntesnek. A MÚOSZ-ban nem nagyon kaptunk gyakorlati képzést, szóval nekem kellett módot találnom arra, hogy valós újságírói tapasztalatot szerezhessek. Szerencsémre Balog Gyulán keresztül eljutottam a Menhely Alapítványhoz: egy este, kvázi az utcáról “támolyogtam be” a Kürt utcai szerkesztőségbe. Robinak (Fedél Nélkül főszerkesztője) akkor annyit tudtam mondani, hogy bármit elvállalok, ami írással kapcsolatos. Az interjú készítésre akkoriban nagy szükség volt a lapnál, így ezen a vonalon kezdtem el tevékenykedni.
Milyen jellegű feladataid vannak jelenleg az alapítványnál?
Jellemzően címlapanyagokat készítek a Fedél Nélkülnek, de időnként írok beszámolókat is az alapítványt érintő eseményekről.
Az interjúkészítés eleve közel állt hozzád, vagy inkább új, szokatlan terület volt számodra?
Az iskolában Dévényi István alatt tanultam, ő ismertette meg velem az interjúzást. Persze korábban, a diplomamunkámnál is kellett ilyesmit csinálnom, de az inkább csak egyfajta ”szükséges rossz” volt. Hozzám az ügyek mindig közelebb álltak, mint az emberek, így soha még csak fel sem merült, hogy magamtól ezzel foglalkozzak. Aztán tessék, az élet kilökdösött a monitor mögül, a klaviatúra biztonságából. Új terep volt, de meglepően gyorsan komfortossá vált… a tény, hogy sosem engedhetem meg magamnak a kényelmet. Itt vagy a szék szélén ül az ember, vagy feláll és elmegy. Pont ettől olyan izgalmas.
Azért ahogy hallgatlak téged, úgy tűnik egészen megszeretted ezt a műfajt…
Igen, ami engem is meglep. Szociális irányú alapvégzetségem van, de az emberekkel való nyíltabb, “belemenősebb”, időnként kicsit konfrontatív kommunikáció idegen volt a habitusomtól. Úgy érzem, hogy ennek ellenére mégis megtaláltam magam ebben az egészben,
és élvezni tudom, ahogy a korábban eltervezett, és szépen élére vasalt menetrendet a helyszínen újra és újra felrúgom, hogy intuitív módon beszélgessek azzal, aki épp velem szemben ül.
Volt olyan interjú, ami különösen közel áll hozzád?
Nehéz kérdés, mert amikor benne vagyok az interjúhelyzetekben, akkor mindegyiket ”különösen közel” érzem magamhoz. Persze ehhez kell a személyes találkozó, anélkül nem megy. Írásban, valós kapcsolódás nélkül gyakorlatilag képtelenség megtalálni a közös hangot… mondanám, de erre is rácáfolt a valóság, hisz Tisza Katával megvolt ez a közelség, mondjuk ez valószínűleg többet elmond az írónő személyéről és ihletett zsenialitásáról, mint bármi másról.
Mintha a tanulmányaid, a frissen megszerzett szakmád és az önkéntes munkád egy irányba tartanának, szinte összeérnének. Te hogyan látod ezt az összefonódást?
Kicsit megkerülve a kérdésedet: én alapvetően nem önkéntes munkaként tekintek arra, amit csinálok. Talán mert van az önkéntességgel kapcsolatban egy olyan általános elgondolás, hogy az ilyesmit szabadidődben, fél gőzzel, olyan tessék-lássék módon végzi az ember. Hogy ez egyfajta hobbi, súlytalan “jóemberkedés”.
Számomra ez ugyanolyan munkahely, mint bármelyik másik. Az már csak mellékes és elhanyagolható körülmény, hogy nem kapok fizetést. De az írás számomra különben sem a pénzről szól.
Van bármilyen olyan számodra kedves vagy fontos történet, amit a nálunk eltöltött önkénteskedés során megéltél?
Bármelyik interjúhelyzetet idecitálhatnám, mert mindegyik egy külön kis világ, de talán fontosabb, hogy van egy érdekes történetiség abba, ahogy egyik a másik után következik. Például amikor Hermányi Mariannal beszélgettem, az egyik színházi karaktere kapcsán említette Pankotai Lili nevét, akivel (részben emiatt) nem sokkal később interjúztam. Jó megélni a látszólag különböző utak egymásba fonódását, ezt az elszeparált életeken keresztül átívelő furcsa folytonosságot. Mintha mindannyian ugyanannak a hatalmas történetnek a részei lennénk.
Milyen szemléletbeli vagy tudásbeli változást hozott számodra az alapítványnál végzett munka a hajléktalanságban élő emberekkel kapcsolatban?
Sosem voltak illúzióim azzal kapcsolatban, hogy milyenek az emberek. Azt hiszem a hajléktalan emberektől sem vártam mást, mint bárki mástól, elvégre náluk is ugyanolyan arányban vannak jelen a kiválóságok és a gyarlóságok is. Persze a hajléktalanság felerősíthet vagy gyengíthet bizonyos tulajdonságokat, amik így hangsúlyosabbak lehetnek. Nagyon egyénfüggő, hogy kiből mit hoz ki a nélkülözés.
A hajléktalanság számomra egy olyan prizma, ami a fény helyett az ember karakterét töri meg: szétszálazza a személyiség különböző aspektusait, és ezáltal kontrasztosabban előjönnek bizonyos tulajdonságok.
Mit üzennél annak, aki még nem vágott bele az önkéntességbe, de már ott motoszkál benne a gondolat?
Alapvetően azt, hogy nagyon erős motivációra van szükség hozzá. Anélkül semmi értelme: ha valaki hirtelen felindulásból belevág, aztán a kezdeti lelkesedés elmúltával, amikor szembesül a szociális szféra kegyetlen realitásával, eltántorodik, akkor csak azokat hagyja cserben, akik számolnak vele, és számítanak rá. Azt szoktam mondani, hogy aki erre a területre téved, annak egy kicsit őrültnek, vagy legalább mazochistának kell lennie. Szóval nem, a mosoly és puszta szívjóság ide sajnos nem elég…
Iratkozz fel hírlevelünkre!
Ne maradj le a legfontosabb hírekről, csatlakozási és támogatási lehetőségeinkről!
